SZEMÉLYISÉG- TORZULJUNK EGYÜTT
Első rész. Amit meg kell tanulnod, ha bírálsz valakit
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 10:24 GMT +2, 2008. december 4.Nemrég egy főszerkesztő teljesen leplezetlenül fejezte ki örömét, hogy két másik média főszerkesztője beadta a lemondását. Tette ezt írásban, mindenki szeme láttára, visszavonhatatlanul.
A szöveg olvasása közben ambivalens érzelmeim támadtak. Egyrészt azon töprengtem, hogy vajon hazugságnak számít-e, hogy elhallgatod az igazság x %-át, ha az az igazság téged terhel. Vagy csak onnantól számít hazugságnak, ha a maradék y%-ból olyan következtetéseket vonsz le, ami téged üdvözít? A másik érzés az azonosulásé: valszeg kevés rommagyar médiavezető tud jelentős szorongások és személyiségzavarok nélkül a sikerre törni és adott esetben elbukni, majd ismét a sikerre törni, és ismét, stb., stb. Mert nem kényelmes dolog úgy a sikerre áhítozni, hogy rommagyar médiavezető vagy. Miért? Erős a gyanúm, hogy a rommagyar terráriumban soha nem lehetsz biztos, hogy azért vagy-e sikeres médiavezető, mert jó vagy, vagy azért buksz el, mert tehetségtelen vagy. Néha ez a világ teljesen kifordítva működik.
…
Minthogy lazán személyeskedő, adott pillanatban már az antiszemitizmus gyanúját felvető szövegről van szó, könnyen implikálódsz érzelmileg. Nem linkelem ide be a textust, mert annyira sportszerűtlennek tartom, hogy nem akarok hozzájárulni a kanonizálásához. Doktor House így mondaná: ez a szöveg mindössze tünet, nem maga a betegség. Erősítsük fel a tünetet (ezt próbálom most) és akkor közelebb kerülünk a betegséghez.
Tudom, ilyenkor azt kell játszanod, hogy elvonatkoztatsz az érzelmeidtől, és felpróbálod a racionális-tárgyilagos maszkot. És ha rossz napod van, és mindenképpen önigazolást keresel, kompenzációképpen megpróbálsz a tutimondó verseny győztese lenni. Ennek a dramaturgiája az, hogy bonyolult képleteket egy-egy tetszetős mondatra egyszerűsítesz le, amelyekből, hogy bizonyítsd intellektuális formádat, túlbonyolított következtetéseket vonsz le. Szimulálok is egyet a kettős felelősszerkesztő-felmondásra hangolva:
1. A rommagyar média egy nagy fosch.
2. Gazdaságilag-politikailag kiszolgáltatott.
Vagyis: minden szélsőséges történés üdvös, mert segít visszavezetni a viszonyokat a termékeny őskáoszba.
Szimulálok egy másikat:
1. Rommagyar médiát csinálni pompás felelősségvállalás.
2. A nehéz viszonyok ellenére mégis stabilan és relatív szabadsággal, de mégiscsak némi szabadsággal működnek ezen nagyszerű-hősies intézmények.
Vagyis: sag schon, főszerkesztők, felelősszerkesztők mennek, ez így van jól, az élet megy tovább, előre autonomisták.
…
A kérdés az volt: kell reagálni egy önigazoló, mindössze az önigazolás végett írt szövegre, ami úgy keres felmentést a szerzőjének, hogy másokat szennyez be? Valszeg nem kell. Viszont az, hogy örülsz annak, hogy a két országos napilapunk felelős szerkesztői beadják a felmondásukat, és büntetlenül le is írod, méghozzá olyan médiavezetőként, aki többször is megbukott, mint médiavezető, wow, ez aztán figyelemreméltó jelenség a rommagyar gumiszobában. Még akkor is, ha vizionárius vagy, még akkor is, ha létre tudod hozni és sínre tudod tenni a médiákat, még akkor is, ha több nyoma van a létednek, mint általában amennyi megadatik.
…
Végülis nem tisztességes, hogy így fogalmazok. Nem tisztességes így bánni egy tünettel, mert a tünet csak tünet. És azért sem tisztességes, mert könnyen meglehet, ugyanazokban a betegségekben szenvedek, mint a szerző, akire utaltam. Valahogy úgy vagyok vele, hogy pár éve csak attól tartottam, hogy olyan leszek, mint két-három 20-30 évvel idősebb kolozsvári értelmiségi, ma már félek kezembe venni a rommagyar kikicsodát. Na tessék, a Ki Kicsoda. Egy újabb maradandó dolog, ami félbe lett hagyva…
…
Soha nem tudhatod, hogy amit mondasz, racionális-e, vagy csak racionalizálás. Nekem spec minden nap eszembe jut, hogy igazságtalan a világ, jobbat érdemlek, mit töröm itt magam a rommagyar sajtóban, mikor gennyesre kereshetném magam (vagy nem) más kommunikációs iparágban... Mi ez, ha nem frusztráció? Vagyis ez a szöveg többszörösen nem tisztességes, mások frusztrációi apropóján próbálok meg válaszolni a kérdésre: mit jelent rommagyar médiát vezetni? Ami következik, talán úgy is olvasható, hogy megpróbálja rehabilitálni Stanikot – itt most már inkább leírom a nevét, mert azok már félbehagyták ezt a szöveget, akiket csak a személyi vonatkozások érdekelnek –, és úgy is, hogy pont ellenkezője a célja. Tervem szerint egyetlen szabályt próbálok betartani, legyen olyan, mint valami posztposztmodern Rommagyar médiavezetés for Dummies. Differenciáldiagnózis.
…
Első szimptómacsomag. A semmi elegancia
Befecskendezel egy bíráló szöveget. A célszemélyt nem ismered személyesen, vagy ha igen, alig-alig. A csávó mondjuk egy rommagyar kulturális valaki. A bírálat hangneme: Londonban banálisnak számít, Budapesten soft, Kolozsváron épp megfelelő, Csíxeredában vérlázító.
Lefolyás: első nap semmi, második nap semmi, és így megy ez egy hétig. A páciens nem tudja eldönteni, válaszoljon-e vagy sem. Aztán robbanásszerűen ír egy választ. Általában tele van elírásokkal, tördelési és helyesírási bakikkal. A megszólítás hivataloskodó. A mailben, amihez a word dokumentumot csatolja, többnyire egy megszólítás nélküli mondat, valami ilyesmi: remélem van bátorsága ezt a választ is megjelentetni.
Megjelenteted. Döbbenet. Írsz neki egy választ, elmondod neki, hogy az, amit ő személyes leszámolásnak vél, nem az, hanem teszed a dolgod, újságíró vagy, ami azt jelenti, hogy markáns véleményt fogalmazol meg, miután végiggondolod, hogy jogos-e a mondanivalód. Jön a válasz, amiben a következő elemek kombinálódnak:
1) tudja, hogy ki van a háttérben. Jelenleg épp egy kampány folyik ellene, a cikk, amit publikáltál, a kampány része, ezen nincs mit tagadni. Ok, elfogadja, hogy neked nincs személyes leszámolnivalód vele, de akkor engem valaki a tudtom nélkül a háttérből manipulál.
2) tudja, hogy lefizettek
3) tudja jól, hogy dilettáns vagy, nem értesz a témához, összevissza beszélsz, és nincs semmi felelősségérzeted, pedig a sajtó szerepe az lenne, hogy… és miért nem inkább arról írok, hogy...
4) jellemző módon: az RMDSZ (vagy akár az MPP, a zsidók, a mazsorettek világhálózata) az oka mindennek
Visszaírsz egy nyugis, barátkozó levelet, amiben elismered fantasztikus autoritását, elismered, hogy csak egy újságíró vagy, aki végül is semmihez sem ért. Kicsit írsz arról, milyen nehéz a rommagyar sors. Akár pillanatok múlva jön vissza az engesztelő-hátbaveregető válasz, amiben ő is elismeri azokat a kisebb hibákat, amiket annak idején a cikkedben felhánytorgattál. A levelezés elkezd kedélyes lenni, már-már összekacsintós, baráti. Aztán látjátok egymást valamilyen rendezvényen, és úgy viselkedtek, mint akik nem létesítettek volna ismeretséget.
Második szimptómacsomag. Amikor a politikus számlájára beszélgettek
Közölsz valami bírálót. Ha felhív egy rommagyar politikus, a következő szcenáriók lehetségesek:
1) Első körben kioktat. Amikor nem jön az azonnali meghunyászkodás: ordít, becsmérel, ironizál, sarkít. Megkérdi: te kivel tartasz? Arra gondolsz, ez vajon nála személyes-e, mert ha igen, elég túldimenzionált. Nyilván nem veled van a baja, hanem kitudja mivel. Legszívesebben azt mondanád neki, tati, ha nincs barátod, Google is your friend, de nem teheted, például azért nem, mert a korábbi mondatból négy szót nem értene meg. Minél befolyásosabb, gazdagabb és idősebb egy politikus, annál jellemzőbb, hogy ez a stílus. RMDSZ, MPP, Tőkés köre – mindegy, nem releváns. Persze, akadnak kivételek is, olyan nyitott, érzékeny és önirónikus vén rókák, mint Winkler. (Hirtelen nem is tudom, hogy jót vagy rosszat tettem vele azzal, hogy leírtam a nevét.)
2) Betartja az elementáris társalgási szabályokat, tulajdonképpen lobbiztatja az álláspontját. Felhív, megkérdi, hogy alkalmas-e, megköszöni a figyelmet, amit irányába tanúsítottál, és megkérdi, érdekel-e néhány észrevétel, kiegészítés. Elmondja, a sajtó fontos, jó, ha teszi a dolgát, és a bírálatnak gyakran helye van. A te cikkednek is van helye, ha nem lenne, nem is hívott volna fel, viszont itt-ott igazságtalan, valszeg pár apróság elkerülte a figyelmed, amikor megírtad. Kedélyesen elbeszélgettek, pár dologban meggyőz, párban nem. Megkérdi, zavarna-e, ha néha a sajtósa küldene egy-egy közleményt mailen. Megkérdi, hogy annak alapján, amit beszéltetek, te hogy látod, írjon-e valami válaszcikket, vagy inkább adjon a témában interjúkat, vagy hagyja a fenébe, mert az, amiket ő másképp lát, nem is igazán fontos. Ilyenkor, ha az újságíróban van akár kicsi szakmai önbecsülés is, alkalmat talál arra, hogy megjelentesse, megversenyeztesse a politikus szempontjait is. Mindketten nyertetek, arról nem is beszélve, hogy nyert a médiafogyasztó is. Kovács Péterrel, Korodi Attilával, Toró Tibivel, Kelemen Hunorral és Tamás Sanyival volt ilyen tapasztalatom, hogy csak pár nevet emeljek ki, igaz, ez utóbbi, amióta megyei tanácselnök lett, nem nagyon válaszol sem a mailekre, sem a telefonhívásokra, úgyhogy a végleges verdikttel még várok.
3) Felhív, és kicsit enerváltan, de fontos: higgadtságot magára erőltetve valami ilyesmit mond: figyelj, azért hívtalak, hogy elmondjam, szerintem f*sz vagy. Nem várok semmit ettől a beszélgetéstől, mert, mint jeleztem, egy f*sz-tól nincs mit várni, vagyis csak azért hívtalak, hogy kiengedjem a gőzt. Apropó, te most hogy vagy?
Általában ezekből lesznek a legjobb beszélgetések. Ha valami miatt mindig tisztelni fogom Stanik Istvánt, akkor amiatt, hogy bevállalja az ilyen beszélgetéseket. Gyorsan hozzáteszem, hogy árnyaljam a képet: Stanik Istvánt nem tartom újságírónak, mert médiavállalkozó politikusnak tartom.
…
Ez volt az első fejezet a személyésgtorzuljunk együtt sorozatból. Legközelebb, ha megélem, arról állítok fel differenciáldiagnózist, hogy miért nem tud senki legalább egy bővített mondatot mondani arról, mi a modernizáció.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!