ÉLET ÉS TUDOMÁNY
Erotikus profilok: kettős természetű nők
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 09:02 GMT +2, 2003. július 15.15 lehettem, amikor románórán arról értesültem, hogy Eminescu két típusú nőt énekelt meg: az angyaliakat és a démoniakat. Úgy sejtettem, Eminescu valójában egy nőről mélázik, amely egy időben ez is, az is – csak nem vállalja be.
Az óra alatt, az osztályban elkezdtem a tekintetemmel keresgélni, míg egy Letícia nevű lányban fel nem ismertem a szóban forgó kettős természetet. Később Letíciát néhány preraffaelita festményen véltem újra látni. A kis szuka, hogy eladta magát!
Kis rendszerelmélet
A kettős természet nem mennyiségi kérdés. Nem kevés az esély arra, hogy félreismerjük egymást; az elején mindenki másnak tűnik, mint ami valójában, de ez még nem jelenti azt, hogy kettős természetű volna. Itt most azok az esetek érdekelnek, amikor a hard és a szoft valami egészen különleges önlogika szerint fonódik egymásba. Példa: a kommersz képzelet legnagyobb merészsége, hogy egy ropogós dögös változik át vizenyős vámpírrá -- persze a rózsák hullaszagának felismerése okozhat némi borzongást, de nem serkenti az igazi megismerésvágyat, amely arra irányul, hogy megfejtse, mi is lehet két ellentétes minőség összekapcsolódásának intim motorja. Mert a kettős természetű nők talánya ez a motor, amely abszurd és működőképes egyidőben.
Valami megfoghatatlan vegyi dolog
Egy film erről szól: Két japán férfi, tévéproducerek, meghallgatásokat szerveznek, de nem minden hátsó szándék nélkül: egyikük özvegy és ez úton remél társra találni. A beküldött fényképes életrajzok között feltűnik egy szerény, melankolikus, angyali szépség. Később a meghallgatáson, fehér ruhában, fegyelmezett hanggal, törékeny, szinte áttetsző termettel látható viszont. A történet valós- és álomképek sorozatával folyatódik, és mint lenni szokott, nem igazán tudni, melyik melyik. De a filmtörténet egyik legkegyetlenebb kínzási jelenete után a nő által a szó szoros értelmében elevenen darabjaira bontott férfi főszereplővel fel kell ismerniük, az álomképek és a valóság a végső számvetéskor úgy alakultak, hogy az a kombináció a lehető legbizarrabb legyen.
Takashi Miike 1999-es Meghallgatás c. filmje horror kategóriában futott a tavalyi Transilvania filmfesztiválon, jobb híján; egy interjúban Miike maga is jelzi, filmjét nem tekinti horrornak: végülis nincs ebben semmi természetfeletti, a filmben nincs szörny, mindössze egy érzékeny lány, akinek érzelmei félelmetes intezitást nyernek – ő végig olyan hús-vér személy marad, akivel nem lehetetlen azonosulni – mondja a rendező. Egy japán kritikus szerint Takashi Miike rettenetes, hihetetlen, vulgáris, erőteljes és nem utolsó sorban zseni.
A főszereplő, a szerelemről nagyon radikális nézeteket valló hölgy szerepében: Eihi Shiina, aki első látásra olyan, mint egy hirtelen felnőtt kislány. Olyan nőt próbáljunk elképzelni, akiről egyszerre hihető el a legjobb és a legrosszabb. Először a legjobb, végül a legrosszabb, közben teljes a tanácstanság. Megmozgatja szürke kis fantáziádat, majd egy zongorahúrral szakszerűen leválasztja a lábfejed. Önuralom, alázat, szerénység, pedantéria, és hát rafinált kegyetlenség és ezzel együtt masters in ünnepélyes szadizmus.
A áldozato, óva inti producer barátja: – Valami nem tetszik ebben a nőben. Nem tudom mi, valami megfoghatatlanul vegyi dolog.
A szép Remedios
Hogy egy nő szépségével rövidre zárja a férfiak sorsát, ez nem valami különleges fejlemény. A mestermunka hihetővé tenni egy olyan karaktert, amely egy időben végzetes és ártatlan is. Idézek egy Nobel-díjas megoldást.
A szép Remedios valójában nem is evilági lény volt. Nagy kamaszlány korában is Irgalmas Szent Zsófiának kellett mosdatnia és öltöztetnie, és később, amikor már egyedül is elboldogult, vigyáznia kellett rá, nehogy egy pálcikával állatokat mázoljon a falra az ürülékéből. Húsz éves volt már, de sem írni-olvasni, sem evőeszközzel bánni nem tudott, és meztelenül járkált a házban, mert a természetével nem fért össze semmiféle formaság. Amikor az őrség ifjú kapitánya szerelmet vallott neki, naivul visszautasította, megriadva a léhaságától. – Képzeld, milyen gügye – mondta Amarantának. – Azt mondta, én leszek a halála, mintha csak valamiféle bélcsavarodás volnék. – Amikor a kapitányt csakugyan holtan találták az ablaka alatt, a szép Remedios igazolva látta első benyomását. – Na ugye – mondta, tisztára gügye volt. (...) Lehorgonyozta magát a gyönyörű serdülőkorban, a formaságokkal szemben egyre idegenebbül, a rosszmájúság és a gyanakvás iránt egyre közömbösebben, a maga boldog világának egyszerű valóságában. Nem értette, miért komplikálják a nők életűket fűzőkkel és alsószoknyákkal; varrt magának egy kanavász inget, amibe belebújt és végleg elvesztette az öltözködés gondját, ugyanakkor fennmaradt az az érzése, hogy pucér, mert az ő felfogásában odahaza csakis így illet járni. (...)
Minél kevesebbet adva a konvenciókra, csakis természetes hajlamainak engedve, hihetetlen szépsége egyre lázítóbb lett, viselkedése egyre kihívóbb. (...) Soha nem tudta meg, amíg a földi világban élt, hogy mindennapos sorsa, a lázító nőiesség mindennapos katasztrófát jelentett. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. (...) Azt viszont egyetlen családtag sem tudta, amit az idegenek tüstént érzékelnek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múltán is érződik mindenütt, ahol megfordul. Szerelmi viharokban edződött férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük. (...) Még valakinek áldozatul kellett esnie, amíg az idegenek és Macondo számos őslakója hitelt adtak a legendának, amely szerint Remediosból nem a szerelem, hanem a halál fuvallata árad. (...)
A szép Remedios szinte áttetszővé sápad.
– Rosszul vagy? – kérdezte Fernanda.
A szép Remedios, aki a lepedő másik végét fogta, szánakozva elmosolyodott.
– Dehogyis, felelte, soha nem éreztem magam még ilyen jól. Amint e szavak elhangzottak, Fernanda érezte, hogy egy könnyű fényfuvallat kiragadja kezéből a lepedőt és teljes egészében szétteríti. (...) A szép Remedios abban a pillanatban kezdett a levegőbe emelkedni. (...) A szép Remedios búcsút int felé a vakítóan lobogó lepedők közül, amelyek fellszálltak vele a magasba, elhagyták vele a skarabeusok és dáliák szféráját, áthatoltak vele azon a szférán, ahol nincs többé délután négy óra, és örökre eltűntek vele a felsőbb szférákban, ahol az emlékezet legmagasabbröptű madarai sem érhették utol.
Delia története
A fenti megoldás Márquezé. A most következő Cortazar.
Delia szeráfi lány, akinek akkor kezd udvarolni Mario, amikor az még korábbi vőlegényét gyászolta, aki nem tudni miért, de önmag vetett véget életének. Delia törékeny, halkszavú, minden mozdulatában előkelő, melankolikóliát árasztó vékony, szőke hajú teremtés. Mario közeledését elfogadja, a viszony illedelmes, lassan fejődik, de pozitív betetőzése biztosra vehető. Delia árnyalatok iránti eredendő tehetségét jelzi, hogy a különféle likőrök és bombonok előállításának specialistája. A fiatal pár között ki is alakul egy kis kedves kis érzéki rítus, amint a lány újabb bonbonkölteményével lepi meg udvarlóját.
Szinte lihegve nyújtotta át a bombont, Mario megérezte, hogy hangjában zsibong a vágy, s egyszercsak világosság szállta meg, mely nem a holdból ered, de nem is Deliaból. Letette a poharat a zongorára és kezébe vette a bombont, Delia pedig ott állt mellette és várta a ítéletet, vágyakozva pihegett, mintha minden ettől függne, nem szólt hozzá, de a mozdulatával sürgette, tágra nyílt szemmel (...) a este valósággal remegett a lihegéstől, mert mostmár valósággal lihegett, ahogy Mario szájához emelte a bonbont, már majdnem beleharapott, de aztán leeresztette a kezét és ekkor Delia felnyögött, mintha a végtelen gyönyör pillanatában egyszercsak csalódás érné. Az egyik kezével kicsit megnyomta a bonbon két oldalát, de nem nézett oda, Deliát nézte, a gipszarcot, azt az undorító bohócarcot a félhomályban. Összenyomta az ujjait és kettétörte a bonbont. A hold megvilágította a fehéres masszát és benne a svábbogarat, a meztelen bőrszerű váztestet, és körülötte a menta és marcipán között a láb ész szárnydarabokat, az összetört, porrá őrölt páncélt.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!