ÉLET ÉS TUDOMÁNY
A profi
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 09:37 GMT +2, 2004. június 11.A profi nem szereti a bevezetőket.
Persze nagyon gyakori az olyan vezető, akinek üzemmódjához nem tartozik szükségszerűen hozzá, hogy világát projektek, programok, tervek, algoritmusok összességéből építse fel. Nézzünk csak körül. Számára a vezetői identitás többnyire a reprezentációs helyzetekben tárgyiasul, az ilyen embert tanácsos a hiúságán keresztül irányítani. A hízelgésre különböző mértékben de mindenki fogékony, de aki azért főnök, mert lenni akar valaki, nos ő a legkiszolgáltatottabb.
A lúzer: a tanár típus azzal próbál elöljárni, hogy beosztottjai morális épülésére hatalmas körültekintéssel végzi el a legjelentéktelenebb feladatot is. A profi: szükségszerűen felületes.
Lehetőség szerint kerüli az impotenseket. Axióma: aki impotensekkel fekszik össze maga is impotens lesz.
Lehetőség szerint kerüli azt, aki képtelen felismerni saját érdekeit. Vannak jó hatékonyságú emberek, akik bizonyos dolgokban, és csak azokban, teljesen irracionálisan viselkednek. Ilyenkor begörcsölnek, és nem tudják felmérni valójában mi is a jó nekik. Vannak emberek, akikkel egyszerűen képtelenség üzletet kötni, mert rettegnek attól, hogy valaki átveri őket. Ha az ilyenek vagyont szereznek, azt csak kuporgatással és lopással szerezhették és nem üzlettel.
Követi azoknak a szempontjait is, akik amúgy leszarják a pénzt. Vannak emberek, akikkel pénzzel nem lehet motiválni. Ez azt jelenti, hogy a legjobban bevett eszközzel nem is igen lehet őket korrumpálni. Az ő világképük kicsit más, megértése sokat segíthet abban, hogy megfejtsük a nem konvencionális helyzeteket is.
A dolgokat azok dinamikájában szemléli. A rutint a dinamikára és nem a statikára építi. A változások felismerése az, amiben egy profi ki szokott törni a lúzerek közül.
Döntéshelyzeteket teremt magának. A lúzerek azért döntenek, mert kell, a profi azért, mert döntéshelyzetet épített fel magának. A lúzerek különleges típusa: azt hiszik, hogy helyzet van, pedig nincs. Szerinte most nagy dolgok fognak történni, úgyhogy most kell akciózni, jól felpörög, rákattan, beletesz mindent és kiderül: egy banális félreértés volt, figyelmen kívül hagyta a képlet talán legerősebb határozóját.
A döntéshelyzetet építeni azt jelenti, olyan helyzetet konstruálni, amiben nem lehet beleragadni, vagyis minimális áldozatokkal bármikor ki lehet belőle szállni.
Felgyorsul és lelassul a helyzet mértéke szerint. Ha menedzserre gondolunk, akkor egy nagyon elfoglalt csávót képzelünk el. Eddig rendben, nem lépett be a posztmodernitásba az, aki mobilján nem használta néhányszor a tartsd egy percet, mert valaki éppen hív funkciót. Az ilyen menedzser a projektmegoldó, de van a másik, a projektazonosító. Az egyik summáza a probléma adatait, úgy oldja meg, a másik intuícióval dolgozik. Ezek együtt tesznek ki egy teljes darab profit.
Felgyorsulni nem nehéz, ehhez elég egy mobil és egy netkapcsolat. A munka mámora – így nevezi ezt Nietzsche. Amit csak a profik tudnak, az a lelassulás és a felgyorsulás üzemzavarmentes pszichológiai technikája.
A sikert a motivációra alapozza. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a businessben teljesítményorientált fizetéssel bátorítja a teljesítményt, hanem arról is, hogy például az irodalomban apró feladatokat tűz az olvasó elé, és ezek megoldásával motiválja, hogy az megkreálja magában az esztétikai, vagy ha teszik antiesztétikai élményt. A feladat túl nagy, vagy éppen álfeladat, az csak a képmutatásra motivál, élményre nem. A másik véglet: ha egy szövegben nem történik semmi, az azért van, mert nem épít az olvasó teljesítményére. Ide tartozik az önmotiválás képessége, ami soha nem a pozitív gondolkodásból fakadó önbecsapást jelenti, hanem egy alkati-szocializációs sajátosságot, ami vagy adott, vagy sem.
A profi számontarja és használja kudarcait. Ez is az energiagazdálkodásról szól.
Krízishelyzetben kész feladni bizonyos pozíciókat. Csak a legnagyobbak tudnak veszteni. Aki tud veszteni az azért van előnyben, mert tud választani, hogy azok között, amit el kell veszteni, mi az, amit inkább felad és mi az, amit kevésbé. Az amatőr inkább mindenből egy picit, a profi inkább egy teljes szegmenst ad fel.
Úgy kér, hogy annak, aki ad, nem kelljen irracionális áldozatot hoznia. Nem jó olyan szerződést kötni, ami ugyan első látásra előnyös számunkra ugyanakkor előnytelen a másik fél számára. Ha egy szerződés az egyik félnek előnytelen, mindkét félnek az.
A helyzetet intuícióval érti meg, nem summázattal.
A profi nem hagy félbe projekteket, kivéve azokat, amelyekről belátja, már indulásukkor halálra volta ítélve. Ez esetben viszont inkább veszít projektet, hogy nyerjen energiát.
Kreatív. Nagyon kevés embernek jut eszébe valami eredeti, nem így a profinak. Ha visszavonhatatlanul ellopnak tőle egy ötletet, nem bánkódik – inkább kitalál valami mást.
A probléma nem sértés. A lúzerek személyes sértésként kezelik, ha munkájukkal kapcsolatban szemrehányást kapnak, ugyanakkor a hetedik mennyországban vannak a dicsérettől. Ha egy akadály merül fel, akkor a már csak ez hiányzott nekem képletbe integrálják. A profik elidegenítik a problémákat, és a megoldásra összpontosítanak, nem arra, hogy kimerítően részletes és mindenki számára szenszibilizáló listáját állítsák össze annak, miért nem lehet megoldani a problémát. Az ok: a problémát nem a világ személyük ellen elkövetett igazságtalan megtorlásának, hanem a világ mozgásából adódó természetes üzemzavarnak tekintik.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!