2017. december 14. csütörtökSzilárda
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

A romániai magyar politikus, alulról

utolsó frissítés: 18:23 GMT +2, 2004. január 6.

Sértéseken és hízelgésen kívül politikusaink nem sok visszacsatolást kaphatnak a civilektől. És hát mi sem tőlük. Ott állnak előttünk, mégsem tudjuk, kik ők; ők sem tudják, mi kik vagyunk – így telnek-múlnak az évek. Ez túlzás?



Axióma. Vannak sokkal fontosabb dolgok is a politikánál. És hát a romániai magyar politikában aztán tényleg nincs semmi erotikus.

Alapképlet. A politikusok bizonyossága, hogy politikai ellenfeleik többsége gazember. A megrendültség affekció önmaguk iránt, a részvét önmagukkal szembeni megindultság, az együttérzés a szentimentális érdekazonosítással egyenlő. Ez nem pszichoterápia, ez módszer.

Értelmiségi politikusok. Egyikük-másikuk van annyira értelmiségi, hogy megengedő legyen, hogy ne erőltessen, hogy meg lehessen vele egyet s mást beszélni – megesik, hogy az ellentábor játékosa mégis bizonyos vonatkozásban felmentést nyer. Úgy alakult ki a nyelvhasználat, hogy aki ideiglenesen felmenthető a totális gazemberség alól, azt értelmiségi politikusnak nevezik. Az értelmiségi nem azért értelmiségi, mert egyetemet végzett, mert doktorált, mert könyveket írt, hanem azért, mert némi empátiával is rendelkezik, és hajlandó teljesen irracionális módon apróbb, számára előnytelen engedményeket tenni.

Úgy tapasztaltam, hogy csak az értelmiségi politikusok tudják egymást azonosítani értelmiségi politikusként.

Hogy vannak értelmiségi politikusaink – ez kedvező véletlenek sorozata. Az új, feltörekvő nemzedék ebből a szempontból nagyon vegyes képet mutat.

Az értelmiségi politikusok azonosítása azért lehet fontos, mert a felelősség ideáját csak bennük lehet feleleveníteni; a politikai osztályt a maga teljességében megreformálni – ez nem lehet teljesíthető célkitűzés. Ha azt akarjuk, hogy praktikusan közvetítsünk a két tábor között, akkor ezeket az értelmiségi arcokat kell megtalálnunk.

Közvetítés a táborok között. Táborokra szükség van, ez a dolgok rendje. Aki a táborok léte miatt aggódik, ugyan még lehet kedves fickó, de nagyjából ennyi. A táborok között közvetíteni kell, amit a táborok többnyire meg is szerveznek. Ha nem szervezik meg, akkor totális háború van, amibe a civilek is akarva-akaratlanul belekeverednek. Ekkor a civilek fel kell vállalják a közvetítői szerepet. Ez ilyen, hogy: felvállalom, mert nekem fontos, nem felkérésre vállalom, nem várom, hogy meggyőzzenek a barátaim. A közvetítők önjelöltek, többnyire hiú önjelöltek, akik szívesen megmutatják magukat is a csoportképen a békítő szerepében, középen, szemlesütve.

Csakhogy a közvetítőnek, ha jól gondolom, nem békítenie kell, hanem a játékszabályok azonosításában és érvényesítésében kell részt vennie. Szóval a dolog elvontabb a békítésnél, mert a folyamatnak eszköze lehet pont egy konfliktus kiélezése is, vagy akár a láthatatlan aknamunka a normalitás hangulati előzményeinek visszaállítása végett. A feleket nem kell egymással szembe ültetni, talán pont ez az, amit ilyenkor el kell kerülni.

Gyűrődés. Többször, több irányból visszaigazolódott, hogy nem tudni miért, nem tudni kitől, de mintha politikusaink crescendóban félnének, szoronganának. Egy arc nélküli szörny lehet ez az állapot? (Vagy ez túlzás?) Lehet, hogy ez csak valamiféle általános és kötelező politikusi szorongás, de mégis, mintha nem lett volna mindig így. A mechanizmust nem értem, csak megállapítom, hogy politikusaink többsége eltérő – talán a felelősséggel arányos – fokon neurotikus. Ebben benne lehet a küzdelem heroizmusa, a hatalom tébolya, a tragikumra kondicionált romániai magyar sors is, a nem mindig harmonikus magánéleti képletek, a gazemberekből álló politikai ellenfélhorda ténykedései is. Neurózis – ezt a szót jegyezzük meg.

A legnagyobb ellenség. A neurózis nem igazán vicces. Tiszteletreméltó betegség, és még akkor is megértést kell tanúsítanunk az ebben szenvedők iránt, ha nem nehéz belátni, neurotikusoktól nem remélhetjük, hogy hozzásegítnek bennünket a boldogsághoz. Viszont jogos igényünk lehet, hogy ne tegyenek bennünket boldogtalanabbá, mint amilyen, afféle cserzett boldogtalanoknak mi, romániai magyarok látni szeretjük magunk. Ezen a téren a dolgok nem állnak rosszul – igaz, mihez képest!?

Van egy vonatkozás, ami mégis ide kívánkozik, és ami méltán adhat okot némi nyugtalanságra: van olyan gyakran idézett politikusunk – neurotikus mint állat – aki úgy érzi, a romániai magyarság hálátlan hozzá mindazon sok-sok minden iránt, amit ő a romániai magyarságért tett. Mert a romániai magyarság legnagyobb ellensége maga a romániai magyarság. A romániai magyarságnak önkorbácsolással akár, de le kell küzdenie ifjonti kicsapongásait, és szellemét meg kell tisztítania avégett, hogy visszataláljon eredendő abszolútumához, őhozzá, a kitűnő, messianisztikus, monomán csávóhoz.

Terápia. A politikum a sajtóval együtt, egy darabban válik le a romániai magyar valóságról. Ha már a sajtó nem sokat tesz azért, hogy a mozgásokat dokumentálja, akkor a politikusok egy módon tarthatják fenn egészséges kapcsolatukat a realitás bonyolult szövedékével: olvassanak sok szépirodalmat és időnként nézzenek meg egy-egy non fiction mozit.


Szókratész: ez így szar.
Romániai magyar politikus: Ez nem szar, ez ilyen, mert ilyen a romániai magyar társadalom.

xxx

Szókratész: Ez a politikai döntés észérvek szerint rossz döntés.
Romániai magyar politikus:Ez nem rossz döntés, ez politikai döntés.

xxx

Szókratész: Ez egyszerű, meg kell oldani, kéznél vannak az eszközök.
Romániai magyar politikus:Ez nem egyszerű, mert igenis nagyon sok összetevője van. Nem látod az összképet, így nem értheted. Jó fej vagy, de nem lehet rálátásod,
Sz: Szeretném látni a teljes képet.
Rmp:Értem.
Sz: Lehet?
Rmp:Rendben.
Sz: Lehet?
Rmp:Hát persze, hogy lehet, senkinek nincs titkolnivalója. Ez egész Európában így van, hogy meg lehet nézni az összképet is, bármikor.
Sz: Akkor most lehetne?
Rmp:Persze.
Sz: Akkor mutasd!
Rmp:Kérdezz.
Sz: Nincs kérdés, az összképet akarom látni.
Rmp:Most akkor hozzam be ide a teljes képet?
Sz: Ja.
Rmp:Én nagyon bírlak téged, Szókratész, klasszikus fej vagy, hidd el.
Sz: Köszönöm. Segítsek behozni?
Rmp:Figyelj csak, értem én, de hidd el, mindenki más rajtam kívül azt hinné, akarsz valamit ezzel az egésszel.
Sz: Nem akarok, csak érdekel.
Rmp:Mondd meg, kivel tartasz te, Szókratész? Én azt hittem, velünk vagy.


Átpoliztizáltság. Erről gyakran szót ejtünk – bár én nem igazán értem, mit jelent, csak ha így közelítem meg: az átpolitizálás a politikusok törekvése, hogy világképüket igazolják, és ezt az önigazolási reflexet problémamentesen át tudják vezetni a romániai magyar társadalmon. A politikának sehol sincs túl sok köze a valósághoz, mégis mintha a valóság azonosítását a valóság aktorai is elmulasztanák. Az átpolitizáltság az, hogy politikai tartalmat igénylünk ott, ahol nem szükséges.

Újságíró 1 – nevezzük így. Ő a szókimondó, aki mindent lesajnál. Ide is, oda is lő, közben magához nyúl, mert valamiből erednie kell a túláradásnak. Fegyelmezetlen, szempontmentes, az írást nem használja, csak működteti. Ő az, aki azzal szolgálja ki a szisztémát, hogy fenntartja a sajtószabadság látszatát.

Újságíró 2 – bértollnok: így nevezik egymást a frontvonalakon átkiabáló bértollnokok. Olyan újságírókról van szó, akik kedvtelésből vagy személyes, ideológiai kötődés okán szolgálják ki a politikusokat. A kiszolgálás oka nem okvetlenül az egzisztenciális függés, többnyire számos kötődés és megszokás összjátékáról is szó van, és talán pont emiatt nem működik a rendszer. Egy politikai érdekcsoport kiszolgálása önmagában semmivel sem erkölcstelenebb, mint maga a politika.

Ha bértollnokokról beszélünk, gyakorlatilag a kommunikációban dolgozó segédpolitikusokról van szó. Csakhogy mégsem. Mert az újságírók nem profi kommunikációs szakemberek, hanem vállveregetésekkel kifizetett politikai segédmunkások. Az 'én megcsinállak téged, és ennyit fizetsz érte'-állapot helyett ez van: én szeretlek téged, te de is szeress engem. Innentől az egész politikai kommunikációs szolgáltató ipar irracionálissá válik. A bértollnokok azért a legboldogtalanabb újságírók, mert csak kedveskedni tudnak, azt, hogy hogyan segíthetnék valóban a politikusokat, azt nem.

Újságíró 3 – no, ezt a kategóriát kellene benépesítenünk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!