2014. december 22. hétfőZénó
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Az autonómia-demagógiáról

utolsó frissítés: 09:35 GMT +2, 2013. január 26.

Hogyan lett az autonómia vakmerő politikai projektből olcsó politikai giccs? Erről szól ez az írás.

Ha valaki venné a bátorságot, hogy írjon egy autonómia jelentést (csak kanadai vízummal rendelkezőket bátorítanék) azzal kellene kezdenie a vizsgálódást, hogy a romániai magyar közösség mennyire lakta be a máris rendelkezésre álló, az autonómia irányába mutató kereteket. A jelentésből kiderülne, hogy e tekintetben sok az aszimmetria. A terep kényes: amortizálódott vezetők által privatizált közösségeket találunk mindenfelé. Mit jelent ez? Nem funkciójuk szerin használt infrastruktúrákat, elszalasztott lehetőségeket, folyamatos lemaradást. Ez a mainstream. Hogy néz ki az underground? Tanult tehetetlenségben szenvedő, felelősséget nem vállaló, csontig sértett, folyamatos rendszerkritizálásba merevedett, iszonyatosan dühös értelmiségiek, akiknek vaslogikájú érvrendszereik vannak arra, hogy miért bukott meg a magyar közösség.

Ennek az elképzelt autonómia jelentésnek egy másik fejezete valószínűleg azt elemezné, hogy a romániai magyar, különösen a székely közösség mennyire szolidáris. A téma szintén nagyon kényes. Miért? Mert némi vizsgálat után azt tapasztaljuk majd, hogy a szolidaritás, együttműködés, hosszútávon gondolkodás nem a székely emberek legkiválóbb tulajdonsága. Ezt az elit egy része érzi is, informális keretek között erről már nem kényes beszélgetni, ami az utóbbi évek egyik, szerintem legpozitívabb fejleménye. Kell is beszélni, mert úgy tűnik, ha a székely ember meghúzza érdekhatárait, ez nagyon ritkán haladja meg portája, települése határait. Annak idején Láng Zsolt írt egy szerintem nagyon fontos szöveget a szolidaritásról, hogy tudniillik a fogalom miért nem jelenik meg az RMDSZ kampányában. Egyszerű: számos ezt cáfoló eset ellenére a romániai magyarok többsége számára még igény szintjén sem jelenik meg a szolidáris társadalom eszménye. Így teljesen abszurd lenne olyasmivel kampányolni, amit az emberek többsége nem ért.

Amikor egy politikus megkockáztatja az őszinteséget, akkor az autonómiáról a jelen gyakorlati kérdéseként beszél, nem kerüli a verseny, a teljesítmény és a szolidaritás fogalomkörét. Nagyon élesen bírálja azokat, akik messianisztikus jövőprojekciójukban találják csak meg az autonómiát, és nincs tekintettel arra, hogy a romániai magyar elit egy része az autonómiázásban remél immunitást azzal szemben, hogy ötletük sincs, mit kezdjenek a jelennel.

Az autonómia feltétel nélküli elkötelezettjei egyféle gazdasági kibontakozódási pályát, szabadságot, kiszámíthatóságot, a tulajdon védelmét értik autonómián vagy – és ide a fiatal értelmiségiek tartoznak – egyféle rendszerellenességet. Autonómia egyenlő hagyjanak minket kiteljesedni a románok vagy, másrészről, autonómia egyenlő Fuck the system!

Az első verzióban az autonómia miatti aggodalom gondoskodást, felelősségvállalást, méltóságot jelent, a másodikban magabiztosságot, vagányságot, sőt, nemzedéki lázadást. Mindemellett, vagy mindezek ellenére, az autonómia egy nagyon egyszerű politikai kommunikációs panel is, primitív fétis, egy álrögeszme, idétlen giccs, idegrángásos póz. Az autonómia egy teret vesztő politikai elit elkeseredett önigazolási kísérlete, retorikai mentsvára. Minél harsányabb, agresszívebb, moralizálóbb, számonkérőbb és kisajátítóbb az autonómiázás, annál önleleplezőbb, beszűkültebb, kétségbeesettebb, talajvesztettebb. Az autonómia prófétáinak jeleniszonyuk van, kiszámíthatók, unalmasak, és negatív a kisugárzásuk. Nem csak gyakorlatiatlanok, hanem, minden látszat ellenére, jövőképük sincs. Ha lenne, belátnák: az autonómia-demagógia nem az autonómia irányába hat, hanem pont ellenkezőleg.