2017. október 19. csütörtökNándor
14°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Az induló romániai magyar televízióról

utolsó frissítés: 17:59 GMT +2, 2003. december 15.

Az arról szóló híradások, hogy milyen is tulajdonképpen a romániai magyar televízió-terv gyérek is, vékonyak is. Ez most még a latolgatások ideje.





A tét sokkal nagyobb, mint a Sapientia esetében - most rögtön kiderülhet ha bukta van. Persze, ugyanígy tapintható siker lehet a szerencsés intézményindítás is. A közepes viszont demoralizáló lehet, legalábbis ezt sejtem az eddigi reakciókból. Íme ezek hatos tipológiája:

A hivatalos: autonóm intézményeket a romániai magyarnak!
A szkeptikus: tudják ezek egyáltalán, hogyan kell ezt csinálni? El fogják cseszni!
A kincstári: de jó lesz, esténként ülünk a kandallónál, és nézzük a jó kis romániai magyar tévét
Az ellenzéki: szóval már saját tévé is kell az RMDSZ-nek... Nem elég jó nektek a Duna, ugye?!
A takarékos: Miért nem kapja meg azt a pénzt valamelyik másik közszolgálati adó?
Az ironikus: miért ilyen hírtelen, miért pont tévét, van-e ezzel kapcsolatban megfogalmazott civil társadalmi igény vagy sem – de nem értem, de össze vagyok zavarodva!

Minthogy sokkal könnyebb fenntartani a normalitást, mint előidézni, például el lehetett volna mondani, felnőtt emberekként kezelve a romániai magyarokat, hogy mi is lehetne ez a tévé-dolog. Nem kizárt, tájékozatlanságom az oka, de nem láttam arról semmit, hogy kereskedelmi, közszolgálati vagy valamiféle hibrid médiáról van-e szó. Információkra nagy szükség volna, hogy azok is tudhassanak véleményt kialakítani, akik nem a priori ítélnek egy RMDSZ kezdeményezésről. Szóval tévéprojekt és archaikus szintű kommunikáció: ez a kettő most együtt fut.

De lépjünk túl ezen a vonatkozáson, és tegyük fel azt a kérdést, ami talán a leglényegesebb: mi lehet egyáltalán a feladata egy közszolgálati (?) magyar adónak. Kezdjük azzal, hogy mi nem.

Az új televíziónak nem lehet a feladata az RMDSZ-propaganda. Ezt mindenki tudja, ebben mindenki egyetért, talán még az RMDSZ vezérkara is. Persze ebben is lehetnek különféle szintek, például az, hogy az RMDSZ egyféle pozitív kommunikációs erőforrásként kezeli a televíziót, és ha proaktívan kommunikál általa, az valahol jó is, természetes is.

A cél az, hogy a staff feladata ne legyen akár kimondatlanul is az RMDSZ kiszolgálása vagy a belső ellenzék diszkreditálása. Ha ezt teszi, középtávon visszahathat az RMDSZ népszerűségére is (induljunk ki abból, hogy a romániai magyar nem hülye).

Vagyis legyen szakmai kérdés, hogy ki, mikor és mennyit szerepel, és ne hisztériák és szeszélyek döntsenek ebben. Ennek eldöntése egyébként egyáltalán nem egyszerű feladat, a romániai magyarok a legutóbbi alkotmánymódosítási népszavazáson is nagy számban legitimizálták az RMDSZ hivatalos politikáját, és hát a tanácsok alakulása különösebb tömegeket nem mozgatott meg.

Ez viszont nem abszolút szempont, a közéleti kérdések iránt érdeklődő értelmiségiek között sokan a hivatalos RMDSZ verziótól eltérően értelmezik a romániai valóságot. Ez nem jelenti azt, akkor vagyunk becsületesek, ha például Markó Béla és Szilágyi Zsolt antennaideje 50-50%-os, hanem azt jelenti, hogy amikor az ellenzék tematizál, a szerkesztőknek be kell engedniük műsoraikba az új szempontokat is, sőt vitának kell alávetniük. Dehát ezekben a kérdésekben egyetlen újságíró sem lehet elég bölcs, mert mint látható, nem lehetnek abszolút szempontjaink (például a BBC-nél ki van centizve mennyi a kormányé, mennyi az ellenzéké), a döntéseket alkalomról alkalomra kell meghoznunk.

Az, hogy ki el nem kötelezett valójában nem is azáltal derül ki, hogy mennyi antennaidőt bíztosít a feleknek, hanem abból, hogy -- amikor a felek jelen vannak – mennyire demokratikus a kényelmetlen kérdések kiosztásában, illetve mennyire törekszik arra, hogy a nyilvánosság erejével (induljunk ki abból, hogy van ilyen) megoldjon bizonyos méltatlan helyzeteket.

És tegyük hozzá, egy újságíróval nagyon könnyű megértetni, hogy hogyan kell a politikus kurátorok kedvében járnia – valójában semmiben sem bízhatunk, csak a politikusok önmérsékletében és latensen jelenlévő értelmiségi öntudatukban. Persze jó lenne az is – minthogy nem magánvállalkozásról van szó – ne okvetlenül genetikai alapon, rokonsági szövődések mentén álljon fel a team.

Az új televíziónak nem kell kiemelten politikával foglalkoznia. Ha nézőkre is számot tart, akkor elsősorban informálnia és szórakoztatnia kell a romániai magyarokat. A szórakoztató műsorok viszont sokba kerülnek, a profi informáláshoz pedig nem csak jó operatőrökre van szükségünk, hanem tájékozott szerkesztőkre is. Szóval ez komoly gondot okozhat.

Az új televízió realitásképének gyökeresen különböznie kell a Duna televízió realitásképétől. Ebben benne van az is, hogy a televíziónak eredeti vízióval kell rendelkeznie, ami egyáltalán nem könnyű. Egyrészt azért, mert a potenciális munkatársak nagyrésze Duna-beszállító, sőt, valószínűleg a csatorna elindulása után is az marad. A tévés műhelyek esetében halmozottan igaz, hogy mindenki ott ad el, ahol tud, és hát nem lehet egy búskomor után egy happyt csinálni, csak azért, mert az egyik szerkesztő ezt kéri, a másik meg amazt.

De a dolog még lesújtóbbnak látszik akkor, ha arra gondolunk, hogy általában a romániai magyar újságírók milyen veretes unalmat szolgáltatnak, mikor művelődési témákról kell szólniuk. A televízió populáris műfaj, és ha a fantáziánk addig terjed, hogy egy papot két kameraállásból másfél óráig nyomatunk, akkor miért nem jó nekünk a Duna?

Olcsón, civilizáltan és színvonalasan kell népszerű művelődési műsorokat kitalálnunk, de az is lehet, hogy azt a szót, hogy művelődés vissza kell tennünk a formalinba, ahonnan annak idején kiszedtük és populáris kultúrában kell gondolkodnunk. A kettő között egyedül az a különbség, hogy a pop a fogyasztó szempontjait is tiszteletben tartja.

Mondok egy példát. Prágában a metróban egy plakáton egy rendezvényt Hrabal arcával hirdetnek (nem irodalmi rendezvényről van szó). A belvárosban, a butikokban észbontóan szellemes Prágát reklámozó pólók, Kafkás egérpadok és Mucha grafikáival illusztrált kártyák kaphatók. Ők esélyt teremtenek arra, hogy mindennapjaik – és nem csak ünnepnapjaik – részévé tegyék saját magaskultúrájukat. Ez nem politikusi vagy gyártásvezetői feladat, ehhez a médiát érző profik kellenek. Van ilyen a tarsolyunkban? Szerintem igen, többen is, és nem politikusok.

Pozitív, innovatív, dinamikus, szórakoztató, informatív, egyéniség-orientált, őszinte, jó közérzetű, apolitikus, nagyon-nagyon civil televízióra van szükségünk. Minden más képlet csak elszomorító lehet.

A televízió nem lehet Duna-ellentelevízió. Ha ez a cél, keressünk értelmesebb kihívásokat.

A televíziónak közösségépítőnek kell lennie. Ezen azt értem, hogy első körben fel kell építenie nyilvánosságát, mert az önmagában soha nem adott. Gondoljunk a kincstári magyar adásra, és akkor a fenti tétel bizonyítást nyert.

Közben azonosítania és egyedi eszközeivel dinamizálnia kell a kisközösségeket és azok interakcióját. A tartalomgyártáshoz képest a közösséggyártást kell előtérbe helyeznie, ekkor tudhat csak racionális közösségi tartalmat gyártani. Tegyük hozzá, semmi másnak nincsenek ehhez olyan eszközei, mint éppen egy olyan televíziónak, amely itt működik egy karnyújtásnyira, minálunk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!