2017. október 18. szerdaLukács
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Arról, miért hízelgésfüggők a rommagyar értelmiségiek

utolsó frissítés: 15:11 GMT +2, 2011. március 16.

Hízelegni is lehet színvonalasan, hátba veregetés mentesen, kongó önünneplés nélkül, akár céltalanul. Hát mi, rommagyar értelmiségiek, nem így csináljuk.

Kolozsvári csúcsértelmiségi család sarja, akkoriban másodéves, akárcsak én. Preciőz, keményített ing, sötét mellényke, középen választja el a haját, szóval nem nagyon bírom a buráját. Meglát, odajön, lefegyverző mosoly, peckes beállás és indít: Gratulálok!

Néhány hónap múlva megint összefutunk, ugyanaz a „büszke vagyok rád öregem” gesztus és ismét gratulál egy jó nagyot. Láthatóan nem vette el a kedvét, hogy már első alkalommal is visszakérdeztem, ugyan mihez gratulál. Firtatom a gratuláció okát megint, ezzel ismét hülye helyzetbe hozom, de még csak nem is próbálja kidumálni. Azt mondja, csak úgy, általában.

Körülbelül egy év múlva közös ismerősnél futunk össze. Az ismerős kinyitja neki az ajtót, emberem átlendül a küszöbön és röptében legratulál neki. Na, tessék, széplelkovics ismét nevetségessé akarja tenni magát, villan át az agyamon, csakhogy nem ez a fejlemény. Mert a haver beszopja! Megköszöni a gratulációt és máris derűsen beszélgetnek házigazdám valamelyik friss publikációjáról, alkotás, aminek szemmel láthatóan mindketten nagyon örülnek. Mr. Gratuláció Kolozsvári Csúcsértelmiségi Család Sarja, népszerű embernek számít, ami azt jelenti, hogy

a közvélekedés róla az, hogy teljesen normális.

Egy rokokó regényben XVI. Lajos pénzügyminisztere azzal vág vissza a kérelmezőnek: Uram, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy hízelgéssel célt érjen nálam. És valóban így lehet, a fiatalabb felnőttek mintha kevésbé lennének kiszolgáltatva a hízelgésnek, mint az idősebbek. De ez sem igaz így, mert hát, a fenti jelenet egyetemisták között játszódott le. Mi rommagyarok mintha másképp lennénk ezzel.

Miért? Van egy elméletem. Nálunk sem a konstruktív kritika, sem a tárgyszerű és rendszeres feedback, vagyis sem az intellektuális, sem a professzionális egymást értékelő eszközök nem bírnak meghonosodni. Ezért kedélyezkedünk, jópofizunk és hízelgünk-hízelegtetünk. De van abban valami neurotikus, ahogy egymásnak hízelgünk, mintha nem lenne más módja annak, hogy levezessük a tenyészet kicsinysége és a közösségen belüli lehetőségek folyamatos beszűkülése miatt felgyűlt kollektív agresszivitásunkat. Olyan kétségbeesett, darabos, hát igen kicsit megalázó is. Például, ahogy egy előadó kiszól, és kitér valaki a hallgatóságban ülő nagyszerűségére, ahogy a szerzők ugyanabban a lapszámban dicsérik egymás munkásságát, stb.

Egy francia, akire később visszatérek, írja: A szellem illedelmessége: ha hízelkedésünket kellemes formában adjuk elő. Vagyis hízelegni is lehet színvonalasan, hátba veregetés mentesen, kongó önünneplés nélkül, akár céltalanul. Hát mi, rommagyar értelmiségiek, nem így csináljuk. A rommagyar elitet, a személyeskedések szünetében lejátszott hízelgés rítusok tartják össze. Sértődés, hízelgés kiváltotta hála, ismét sértődés – ez a folyamat. A hízelgés nemzetközi, a hála, amivel fogadjuk tartalmatlan, erőtlen, kényszerből fenntartott társadalmi kötelékeket jelez.


Van, aki átlát rajta, de ez még nem jelenti azt, hogy felette áll.

Egy regényben, aminek története egy határiskolában zajlik, írja valaki: A Varjúnak hízelegni is veszélyes volt. Átlátott rajta, hideg gúnnyal fogadta, és kegyetlenül, szemérmetlenül kihasználta a helyzetet. Egyszer régen, még ezerkilencszázhuszonnégyben, melléje kerültem az asztalnál. Kétségbeesésemben végül megpróbáltam gyáván megvesztegetni, ajándékokkal. Nekiadtam a csavarós réz ceruzahegyezőmet. Elvette, egy szót sem szólt, jól végignézett, és felcsillant a szeme diadalmasan: elárultam magam, hogy mennyire félek tőle. Amit eddig művelt, az semmiség volt ahhoz képest, ami ezután következett. Én lettem a fő szórakozása.

Mézesmázos, alattomos gúnnyal és nyílt, kegyetlen megvetéssel gyötört heteken át. Megtanultam, hogy hiba volt a gyávaságom; de azt is tudtam, hogy ha már nem tudja elkerülni az ember, hogy a Varjú egyáltalán észrevegye, akkor a hízelkedő megalázkodás még mindig kisebb hiba, mint az egyenes ellenszegülés.


A hízelgést nem elég észrevenni, le kell leplezni úgy, hogy a hízelgőre is kijózanítóan hasson, és ez az, amit rommagyar értelmiségi, ha észnél van, nem lép meg. Kicsi pálya, kevés lehetőség, nagy feszkó. Mennyi realitás alapja van a következő beszélgetésnek?

– Nagyon szerettem az írásod a Korunkba!
– Tudom, hogy nem szeretted, szar szöveg, nem közölte az ÉS, azért passzoltam a Korunknak, nekik mindegy. Csak hízelegsz. Elő a farbával, mit akarsz tulajdonképpen?


Vagy, vegyük újra, és folytassuk abszurdabban.

– Nagyon szerettem az írásod a Korunkba!
– Tudom, hogy nem szeretted, szar szöveg, nem közölte az ÉS, azért passzoltam a Korunknak, nekik mindegy. Csak hízelegsz. Elő a farbával, mit akarsz tulajdonképpen?
– Hát, igaz, tényleg szar, de gondoltam cserébe megdicsérnéd az új esszémet a Látóból.
– Ja, hát az elég uncsi lett.
– Pedig mindig jó erős mondattal kezdek és a lezárás is olyan rövid, metsző, mindent átlényegítő mondat. Észrevetted?
– Csak a címét szoktam elolvasni annak, amit írsz. Igaz is, az ösztöndíjat megkaptad?

Rövid, metsző, mindent átlényegítő mondat a fent idézett franciától: Olykor azt hisszük, gyűlöljük a hízelkedést, holott csak a hízelkedés módját gyűlöljük.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!