GENERATION NEXT
Ha elmarad a kritika vita
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 13:43 GMT +2, 2010. június 8.A kritika állapotát nem a kritikusok, hanem a kritikusok kritikusai állítják be. De vajon léteznek-e a kritikusok kritikusai?
Van valami őslényi abban, hogy módfeletten tudja ingereli az örömközpontodat az, ha bírálsz. Emlékezetes az a szifi karakter, aki fejébe vette, hogy a világegyetem minden élőlényét megsérti és betűrendi sorrendben neki is kezdett. Időnként felbukkan a regényben és remekül megsért valakit, aztán a cselekmény megy tovább, majd megint felbukkan, stb.. Csakhogy ez a lény nem publicista, vagyis a hatalmi vonatkozásokkal csak nagyon áttételesen hozható összefüggésbe.
***
Azt tapasztaltam, hogy a kritikai érzék és a kritikus hajlam két különböző dolog. A tét az, hogy a kritikusok kritikusai folyamatosan életben tartsák ezt a különbségtételt. Ehhez viszont időnként a kritika vitájára van szükség. A kritika vitája pedig valami miatt, nem tudom mi miatt, folyamatosan elnapolódik.
Sejtéseim volnának. Talán a kritika vitája azért marad el, mert nincs tétje. Az a tapasztalatom, hogy amennyiben egy kétdimenziósnál bonyolultabb következtetéssort kockáztatsz meg, nagy valószínűséggel a következők történhetnek:
– leegyszerűsítik kétdimenzióssá, átviszik a privát szférádba
– szétmoralizálják pl. valaki elmagyarázza, hogy nem a rosszat, hanem a jót kellene észrevennünk egymásban, magyarokban
– nem kapsz rá olyan jelzést, ami igazolta volna, hogy értelme volt megírni a szöveget, feeldback-képtelen a közeg
A kritika vita és emiatt nagyon komoly zavar van azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a kritika értelme, célja, értéke. Arról nem is beszélve, hogy a rommagyar elit (elit?) kimozdíthatatlan a kontinuus sértettség állapotából. A kritika jelenlegi állapota és az általa rögzített mentalitások egy bénulásig sértett osztályt kreált. Ezek vagyunk mi is, a generation next.
Ami igazán fájdalmas, hogy a közös intellektuális örömet okozó kritikai társasjátékot alig űzik páran. Az a tévképzetünk, hogy a legfőbb intellektuális erény a következetesség. Úgy sejtem ez inkább a belátás, ami néha aláaknázza akár a következetességet is.
***
Némileg leegyszerűsítve persze – a rommagyar publicisztika nem sokkal több, fumigálásnál, hőbörgésnél, ravaszkás-tetszetős mondatok egymásba fűzésénél vagy nosztalgikus és tartalmatlan kedélyeskedésnél. A nyelvi textúra lehet nagyon változó, az üzenet többnyire ugyanaz: a szerzőnek rossz napja volt és mindent elkövet annak érdekében, hogy ezt az alaphangoltságot másokkal is megossza.
***
De vannak-e nemzedékinek mondható kitörési kísérletek? Kevesebb pátosz, több vitamin? Igen, van ilyen. Ezeket, önkényesen és minden alázat nélkül három altípusba sorolom.
Az udvari bolond. Többnyire nem írásból él, az írás számára csak eszköz, annak a politikai vezetőnek a szórakoztatására, akinek az udvartartásába tartozik. Van humorérzéke és tudja, hogyan kell irányítania élceit, hogy tetszést váltson ki az udvarban. Retorikájának lényege, hogy részletekből általánosít, ködösít, torzít, banalizál, sarkít de, minthogy mindebbe igyekszik belevinni némi humort, amit ír pamfletnek minősíthető. Pedig a pamflet organikus, leleplező, megsemmisítő, kegyetlen.
Az ő írása felszínes, kicsinyes, hőzöngő és olykor egészen aljas. A szerkesztő szereti ezt a szerzőt, mert vicces, stílusa dinamikus, állításai vitatottak így olvasott szerzőnek számít. Ilyenkor szerkesztőnk kegyesen eltekint attól, hogy az udvari bolond szövegei strukturálatlanok, tele egyeztetési és helyesírási hibákkal, rossz minőségű mondatokkal. Az udvari bolondok egyetemes sajátossága: nem kell tartaniuk az önreflexiótól. Persze minden politikai tábornak megvan a maga néhány udvari bolondja. A politikai vezetők hálásak nekik, jó fejeknek tartják őket. A politikai vezetőket udvari bolondjaikról ismeri meg az ember.
Az elkésett dekonstruktőr. Annak idején, a '90-es évek közepén még merészségnek számított leleplező módon írni a politikusok demagógiájáról, a papok álszentségéről, a még aktív öreg írók kommunista opuszairól, a média dilettantizmusáról. Bátornak számított székelyezni, partiumozni, markózni, tőkésezni. Sikkes volt felmutatni a középső ujjat. Bátor volt elmondani melyik fekete autós jár fehér frotír zokniban, célozgatni arra, hogyan néz ki a rommagyar korrupció, szánakozni a rommagyar kulturális felsőbbrendűségi mánia felettébb kínos voltán. Vicces volt pornográf verseket felolvasni és aztán jól bebaszni valamelyik, levegőtlen, rossz fényű kocsmában.
Csakhogy azóta eltelt némi idő. A dolgok pedig teljesen nyilvánvalóan: szétesve, szétbeszélve, szétunva, szétlopva. Az elkésett dekonstruktőr még mindig leleplez pedig már nincs mit leleplezni. Még mindig a Sláger Rádiót hallgatja, pedig a Sláger Rádió már akkor is régi nótákat játszott nem beszélve arról, hogy már nincs is. Az elkésett dekonstruktőr még mindig módszeresen ássa alá a régi szobrok talapzatát, de nem kapcsol, hogy a talapzatokon már nincsenek szobrok. Mert ez, ami eljött már nem a rombolás, hanem az építés ideje. Persze lehet, hogy okafogyott az építés is, de ugyanígy a rombolás is. A lekésett dekonstruktőr a lekésettek között tud csak érdemeket szerezni.
A bipoláris anarchista. Felkészült, érzékeny szerző, remek intuíciójával ráérez a lényeges topikokra. Szellem, önirónia, intellektuális büszkeség – akár nagyon változó arányban, de rendelkezik velük. Kitörő lelkesedések és fojtogató csüggedések között vált. Gondolatait halálosan komolyan veszi, e tekintetben egzisztencialista. De ami az egzisztencialistáknál a szenvedély, az nála düh és türelmetlenség. Kicsi neki ez a rommagyar beltenyészet és igazságtalannak találja, hogy bele van zárva ebbe a monokróm Sinistra körzetbe. Nem találja a helyét.
Tehetetlennek érzi magát, írásai kitörési kísérletek, amiket öntudatlanul kritikai szövegeknek álcáz. Szövegei radikálisak, szétírtak, tiszta ív nélküliek és nem tudnak szigorúan egy témára összpontosítani. Túlreagál. A bipoláris anarchista remekül ír, intelligens képeket használ, keresi ezért ismeri a nüanszokat, a benne felgyülemlett düh miatt viszont nem tudja elérni azt a népszerűségi minimumot ami szükséges ahhoz, hogy metaforái meg is maradjanak. Minden egyes szövege elszigeteltebbé, magányosabbá és radikálisabbá teszi.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!