2017. október 18. szerdaLukács
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Nemzedékváltás: mi következhet a fesztív korszak után?

utolsó frissítés: 11:13 GMT +2, 2009. július 25.

Az idő megteszi jótékony hatását. Nem abban az értelemben, hogy bármit is megoldana, hanem hogy belepi, felülírja a viszonyokat, és kioltja a temporális farkasigazságokat.


Annak idején sokat beszéltünk arról, hogy nemzedékváltásra van szükség, például a politikában. Az új nemzedékre fogadtunk, logikus. Vagyis azokra, aki most egy új kiváltságos osztállyá szervezték magukat, miközben intrikákat szőnek egymás ellen. Akik olykor cinikusabbak, manipulatívabbak, illúziótlanabbak, opportunistábbak, korruptabbak, mint akár a korábbi nemzedékek.


Olyan fiatal politikusokat is inkriminálok,

akik nem szolgáltak rá és nagyvonalú vagyok olyanokkal, akik több jelzőt, anyakönyvi jelölést és kínos weblinkeket is kiköveteltek. Most arról beszélek, hogy amennyiben lenne szelleme az új generációs rommagyar politikának, akkor az egy koravén, gyanakvó kreatúra lenne, aki úgy kuporgatja a politikai tőke aprópénzét, mint egy szálkás zsugori.




Úgy gondoltuk, hogy a modernizációnak politikai témává kell válnia, erre fogadtunk. Mi lett ebből? Az új nemzedék feltárta kínos programtalanságát.




Annak idején azt hittük, ha magunkról beszélünk, akkor beszélhettünk többes számban is. Ennek mára már nincs semmi legitimitása. Alig építettük ki új nemzedéki intézményeinket, eljátszottuk az esélyeinket. Nincsenek közös céljaink, ellenfeleink. Más, egyénibb lett a tét. Nem lettünk hiteles váltónemzedékké. Nem fogalmazunk meg feladatokat sem magunk, sem a közösség számára.


Egy vívmányunk van, egy dologgal kérkedhetünk:

bizonyos értelemben megváltoztattuk a nyelvet. Legalábbis abban az értelemben, hogy bizonyos fesztív kliséket már nem lehet akárhol, akármikor elmondani. Attól, hogy olyan szavakat használsz, mint küzdelem, helytállás, templomotsaziskolát stb., már nem remélhetsz spontán politikai erekciót a hallgatóságodtól. Nem sok, de rendben van. Persze, ha új a nyelv, újak a tartalmak is. Újak? Talán kicsit másak, de lényegüket tekintve nem intenzívebbek, nem hitelesebbek, nem olyanok, amikkel jobban lehetne azonosulni.

Van egy új, fiatalabb kiváltságos osztályunk, van egy összezavarodott, mintákat kereső egyre szélesebb középosztályunk, nevetségesen hangzó szavaink és néhány új, trendibb klisénk – ezekből metabolizálunk.




“Ne exportálják Magyarországról a politikai megosztottságot.” Az állítás figyelmen kívül hagyja, hogy csak azt lehet exportálni, amire van igény. Ha nem tudjuk normán kívül helyezni a politikai gyarmatosítást, ez azért van, mert van helye a politikai gyarmatosításnak. Ha a szélsőséges, vagy akár mérsékelt import politikai nézetek egyre markánsabban megjelennek, ez azért van, mert van helye ezeknek a nézeteknek. Az iskolákban, a sajtóban, a politikai nyilatkozatokban, otthon, a munkahelyen, az edzőteremben nem termelünk elegendő mást, ami kitöltené az űrt. Nincsenek meg a saját komplex igazságaink,


ezért működnek jól az egyszerű, tetszetős import igazságok.

Ami pedig az értelmiségiek felelősségét illeti: hajlamosak vagyunk felülértékelni a még mindig főleg a fesztív térben vergődő nemzetnapszámosok objektív lehetőségeit. Egy szoftver krack több távlatot nyit egy fiatalnak, mint egy klasszikus kötet, egy password fontosabb, mint egy veretes verssor.

Nem látom azokat a diákokat, akik minket pukkasztanának. És vélhetően ez nem amiatt van, mert nincs bennük lázadás, hanem amiatt, mert a mi rommagyar értelmiségi világunk még csak gúnyra sem érdemes.

Mert mi lehet szánalmasabb, mint egy duzzogó, nárcisztikus, kompenzáló, felszínes, rommagyar értelmiségi? Hacsak nem egy duzzogó, nárcisztikus, kompenzáló, felszínes rommagyar liberális értelmiségi.




De van egy másik perspektíva is. Az, hogy lezártnak tekintjük a fesztív korszakot. Nem tartjuk intellektuális kihívásnak kicsinyességének és képmutatásának leleplezését. Nem modernizálunk abban az értelemben, hogy szembefordulunk a régivel, a régi formális megvetéséből még nem lesz új. Zárjuk le a fesztív korszakot, mert már nem elég jelentős ahhoz, hogy szembeforduljunk vele. Számoljunk le illúzióinkkal és hagyjuk sértetlenül idealizmusunkat.




Ha fel kellene vázolni egy teljesen abszurd rommagyar helyzetet, akkor ez a következő lehetne:

X és Y hónapok óta nem találkoztak, nem volt közöttük semmilyen interakció. Nem élnek ugyanabban a városban, nem ugyanattól az intézménytől vagy finanszírozó rendszertől függ az egzisztenciájuk. Talán, bizonyos kérdésekben még politikai nézeteik is különböznek, nem nagyon, nem kicsit. X kimagaslóan teljesít bizonyos területen és ennek híre megy. Y felhívja X-et és minden különösebb számítás nélkül gratulál neki. X megköszöni, hogy Y pozitívan visszacsatolt. Hónapok telnek el, Y-t méltatlanul kitámadják. X-et felháborítja és már hívja Y-t, hogy biztosítsa támogatásáról. Mindeközben X és Y számos más személlyel is pozitív visszacsatoló viszonyban van, mert tudják, a teljesítmény nagy mértékben függ a tényszerű, objektív de bíztató, konstruktív feed-back-től. Ez az indikátora annak, hogy az emberek követik egymás teljesítményeit, megértik az erőfeszítések szerkezetét, azonosulnak egymás problémáival és felszabadítónak tartják egymás megoldásait.

Ezzel szemben a klasszikus rommagyar eset így néz – de nem is, inkább le sem írom.




Abban, hogy az “autonómia” politikai metafora lett az első számú rommagyar fétis, abban nagy szerepe van annak, hogy rommagyarok egy kiszámíthatatlan, megfoghatatlan metaforától teszik függővé saját önbeteljesítésüket. Az autonómia nem önrendelkezést, hanem az önrendelkezésért való küzdelem eposzát jelenti, önszánást és fatalizmust. Az autonómia azt jelenti, hogy


nem tehetünk semmit, addig, amíg meg nem oldódik minden magától.

Hogy magyarországi turisták tartják Tusnádon az A4-es autonómia-feliratú lapocskákat számomra elsősorban arról szól, hogy ezek a rommagyarok annyira intenzíven sóvárogják az autonómiát, hogy még csak arra sem képesek, hogy normális autonómia-táblákat gyártsanak, amiket aztán normálisan felemelnek és normálisan felmutatnak. A rommagyarok számára az autonómia nem program, hanem kifogás. Egy destruktív, ellenséges, negatív viszonyulású, összezavart középosztály univerzális kifogása. Ebben a rendszerben nincs értelme teljesíteni, nincs értelme értékelni a másik teljesítményét, pozitív visszajelzéseket adni, esélyt adni és bizalmat előlegezni.

Napi pár száz önzetlen, konstruktív-pozitív feed-back – jelenleg ebben látom a “modernizáció” lényegét.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!