HOME JOGOK
Rommagyar 2.0
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 23:49 GMT +2, 2008. február 12.A néhány hete elindult modernizációs vita – még akkor is, ha nem több kötetnyi korpuszról, hanem csak néhány ezer leütésről van szó – már épp elegendő ahhoz, hogy leszámoljak pár privát illúzióval.
Az egyik ilyen illúzióm az volt, hogy a modernizációról beszélni – vagy talán helyesebben a posztmodernizációról beszélni – az már néhány posztmodernizációs feladat elvégzése is egyben. Vagyis már túl vagyunk bizonyos vergődéseken: nem esélyeket latolgatunk, nem spekulálunk egy hősies-kényelmes jövőről vagy éppen szofisztikált aggódásunkat fejezzük ki amiatt, ami soha nem volt, most sincs és talán soha nem is következik be.
Arra számítottam, hogy a modernizációs vitában hozzászólók már úgy ismerik fel magukat, mint akik a Romániai Magyar Társadalom Projekt 2.0 polgárai és olyan szótárt használnak, olyan feladatokat érzékelnek, amit egy felvilágosult premodern értelmiségi perspektívából még értelmetlenek.
A másik illúzióm az volt, hogy a modernizáció liberális téma: úgy értem, azok az aktorok, akik magukat liberális-kozmopolita rommagyarokként pozicionálták, mindent elkövetnek majd annak érdekében, hogy valamilyen módon intézményesítsék azt, amit a Transindex, az Erdély FM és más médiumok többé-kevésbé tudatosan modernizációs vitaként futtatnak.
>> A vitában megjelent összes hozzászólás >>
Pedig nem volt könnyű Csutak István publicisztikáját úgy becsomagolni, mint ami valamiféle modernizációs vitaindító lenne. Hallottam Eckstein-Kovács hozzászólását, s arra gondolok, csak valamilyen félreértés lehet az, hogy a vezető liberális politikus valójában nem sokat gondol erről a témáról. Tényleg nincs önmagát véleményformálóként számon tartó és akként cselekvő rommagyar magyar liberalizmus?
>> Modernizációs kerekasztal 1.>>
>> Modernizációs kerekasztal 2.>>
Premodern felvilágosodás
Az ezt követő részben megpróbálok némi erőfeszítést tenni, hogy megértsem azokat, akiket valamelyes leegyszerűsítéssel – de persze nem minden transindexes sértő szándék nélkül – „premodern felvilágosultaknak” fogok nevezni.
Kik ők? Ők rommagyar csúcsértelmiségiek, rendezett egzisztenciális körülmények között élnek, társadalmi státusuk kiemelt (igaz, ez alig észrevehetően, de lassan-lassan erodálódik). Ők a nem-nacionalista, erősen urbanizált rommagyar establishment legbefolyásosabbjai. Életkorban a 45, 50 plusz a jellemző, de vannak e rétegnek klónjai a 30 plusz szegmensben is.
Jellemző az is, hogy sértettségből és dacból kifolyólag nem, vagy alig vállalnak szerepet a nyilvánosságban. Finoman szólva, nem élnek harmóniában a nyilvánossággal. Lenézik a sajtót, a sajtóban dolgozókat.
Nagy tudású emberek – de persze relatív, hogy mi számít tudásnak és nagynak. Úgy is fogalmazhatnék: a Romániai Magyar Társadalom Projekt 1.0.-ban ők határozzák meg, mi számít tudásnak és mi számít nagynak. A 2.0.-ban már nem, de az 1.0.-ban igen. Felelősnek érzik magukat a romániai magyarokért, de nem vállalnak vagy nem kérnek számon felelősséget egymástól a különféle buktákért.
(esettanulmány: A Hét)
A marosvásárhelyi értelmiségiek nagyon határozottan állást foglaltak akkor, amikor A Hét szerkesztését egy fiatal, dinamikus, innovatív és deklaráltan tabudöngető csapat vette át. Az értelmiségiek azt nehezményezték, hogy egy vezető romániai magyar politikus olyan szerkesztőségi státust kapna, ami akár valamiféle politikai kontrollra is felhasználható lenne.
Az értelmiségiek felelősséget vállaltak az intézményért és civilként állást foglaltak a politikai kontroll ellen. Azokban a hetekben jó dolog volt rommagyar értelmiségiekként gondolni magunkra.
A politikus kilépett a szerkesztőségből és a legfontosabb kozmopolita romániai magyar értelmiségiek, így vagy úgy, mind ott voltak A Hét körül. Ma már nincs A Hét, amely működése utolsó időszakában nyiltan elkötelezte magát pár magyarországi politikus mellett – igaz, ők nem szerepeltek az impresszumban. Ezek az értelmiségiek akkor már nem foglaltak állást és akkor sem nyomasztotta őket a korábban vállalt felelősségük, amikor a hetilap nyomtatásban már nem jelent meg.
Azóta is A Hét megszűnésének okai és körülményei értelmiségi tabutémának számítanak. És ez nem okvetlenül magáról a lapról szól, mely rövid működése alatt mégiscsak elég bátor volt ahhoz, hogy ellenségeket szerezzen magának. Ez arról szól, hogy milyen cselekvésképtelen a romániai magyar kozmopolita értelmiség.
Egy politikus így fogalmazott: minden téren komoly gondok vannak. De komoly gondok vannak a „normális” értelmiségiekkel is, akik eltűnnek, ha kicsit is bonyolultabbá válik a közélet. Amúgy nagyon komikusnak találtam azt, amikor top end értelmiségiek amiatt bírálják a sajtót, mert az nem bonyolít le közvitákat. Talán jobban kellett volna vigyázni A Hétre, talán kellene írni vitaindítókat, talán fel kellene hívni a kollégát a másik tanszékről, hogy legyen szíves, kapcsolódjon be.
(esettanulmány: So Beautiful)
Annak idején a kolozsvári Korunkban olvastam egy esszét az értelmiség felelősségéről. Egy olyan srác írta, aki annyi idős mint én, nyilván olyan szerkesztők ízlése szerint, akik annyi idősek, mint mi ketten együtt. A textus amolyan elsőosztályú intellektuális giccs volt, szirupos öntetszelgés, ami persze ki volt bélelve kellő mennyiségű Sartre-féle habszivaccsal.
A szöveg szerint a romániai magyar értelmiségiek 1) sokat tudnak, mert mint valami konténerek, magukban hordozzák a teljes náció tudását; 2) irányt mutatnak, mert szent könyvekként magukban foglalják a teljes náció bölcsességét; 3) alázatosak, mert magától értetődően magukénak tudhatják a teljes náció nagyrabecsülését; 4) még biztos volt valami izgalmas a szövegben, de ez már nem jut az eszembe.
Amit a szövegből kiértettem, az egészen más: 1) a szerző ráérzett, mi kell az idősebb szerkesztőknek, akik 2) sejtik, semmi befolyásuk semmire, legfeljebb politikai legitimációért cserébe bekaphatnak egy-egy meghívást valami díszvacsorára 3) ezért a kis kiváltságért viszont az az alapjátszmájuk, hogy úgy tesznek, mintha fontosak lennének, 4) ezért újra és újra – igaz csak személytelen állítások erejéig – de deklarálniuk kell, hogy különös státusuk különös felelősségükből adódik (gyakorlatilag arról van szó, hogy felelősséget vállalnak saját teljesen megfoghatatlan, kvantifikálhatatlan felelősségükért).
Dedikálok is nekik egy pieszát.
>> A YouTube-on ezen a linken nézhetitek meg >>
Néha előfordul, hogy leülök beszélgetni a premodern felvilágosultakkal – nem mindig van kedvem hozzá, de hát ez a pálya ezzel jár, meg hát ilyen ez a küzdőtér. És függetlenül attól, hogy a személyes interakció kellemes-e vagy sem, komoly agyszkander számomra, hogy kognitíve be tudjak linkelni az 1.0.-s világba, hogy azonosuljak a felvetett tematikákkal és úgy járuljak hozzá a beszélgetéshez, hogy az értelmes legyen abban a logikában, melyben a beszélgetés zajlik.
Napi munkámban, azokban a döntéseimben, amikor két rossz közül kell választanom, vagy akkor, amikor realista középtávú stratégiai célokat kell megfogalmazzak azok számára az intézmények számára, amelyek jelenére befolyással vagyok, semmit nem tudok használni abból, amit a felelősség-színjátékba beleszokott rommagyar értelmiségiektől eltanulhattam. Továbbmegyek: abban az életvilágban, amiben biológiai és intellektuális metabolizmusomat élem, ezek az értemiségi spilák annyira súlytalanok, hogy már csak nem is zavarnak igazán.
De hopp, lebuktam, nyilván azért mondom, hogy nem zavarnak, mert nagyonis zavarnak – még mindig nem tudtam úgy berendezni az életem, hogy ezek az én perspektívából nyilvánvalóan csődöt mondott steril retorikák – melyekben az 90-es években talán hinni lehetett – ne pusztítsák az én posztposztmodern neuronjaimat is.
Kis rommagyar hiperreál
100 százalék posztmodern székely
Helyszín: Marosvásárhely. Néhány száz méterre attól az elhíresült graffititől, aminek szövege: 100% român, parkol egy kocsi. Felirat: 100% székely, különös harmóniáját alkotva a japán autódesignnal. A jármű bukaresti rendszámú, a farrész jobboldalán van egy másik felirat is, ami a képbe nem fért bele. A szintén ezüst öntapadóson a felirat: InterAmerican.
Tradicionális mesterségek
Helyszín: Sepsiszentgyörgy.
Magyar
Helyszín: Sepsiszentgyörgy. A magyar szó pirossal, kiemelten van szedve.
***
1.0.-s és 2.0.-s
A két értelmezési verzió nem állítható szembe, akkor sem, ha alább ez fog történni. Hibát fogok elkövetni, előre jelzem. Ha az a látszat alakulna ki, hogy az 1.0.-s Romániai Magyar Társadalom Projekt és a 2.0.-s Romániai Magyar Társadalom Projekt ugyanazokra a kérdésekre más válaszokat ad, akkor ez azért hamis, mert a különbség nem a válaszokban, hanem a kérdezés módjában van. A 2.0.-s nem jobb, rosszabb, hanem újabb. Talán majd egyszer leváltja egy 3.0.-s változat.
Torzítás lesz abban is, hogy addig, amíg az 1.0.-s világ elég jól lászik, a 2.0.-s alig-alig, tehát itt sokat kell a fantáziámra hagyatkoznom, és amúgy is elég hazárd jellegű az egész. De nem azért, mert nincs 2.0.-s világ, hanem azért, mert nincs 2.0.-s értelmezés.
1.0.-s verzió: Nem lehet.
A „Nem lehet” retorika legyen az egy kocsmaasztalnál, dühödten, vagy salatleventés pallérozottsággal elmondva a felvilágosult premodern alapvető praxiológiai modellje. A cselekvés nem szűnik meg, mert szükség van rá annak bebizonyítására, hogy nem lehet. Nem érzed magad felelős romániai magyarnak, ha nem találsz minden nap egy-egy falat, aminek nekiütközz.
Ha nem találod a nemlehetetlenség bizonyságát a többségi nemzetben, megtalálod a tőkésistákban – vagy, jellemzőbb módon az RMDSZ-ben, esetleg a médiában, vagy a diákjaidban, vagy a tanáraidban, a pénztárcádban. Minthogy ebben a logikában a pozitív cselekvés nem legitimálhat – hiszen nem lehet pozitív cselekvéseket performálni – beindul a szorongás a legitimáció-vesztéstől, ami romániai magyar értelmiségiek esetében nagyon gyakori.
Ezért – amellett, hogy hatalmas eszköztáruk és cselekvéskultúrájuk van arra, hogy igazolják azt, hogy nem lehet –, valahogy meg kell jeleníteni azt, hogy az eredménytelenség ellenére (vagy pont azért), eredmények is születtek. Mi számít eredménynek és mi buktának? Itt viszont összekeverednek a dolgok. Sőt, a felvilágosult premodernek többsége egyszerre bírálja és termeli újra a Nem lehet modellt.
2.0.-s verzió: Nincsenek modellek.
Modelleket keresünk és temetünk el. Pragmatizmus, opportunizmus, projektszerűen felépített folyamatok, az ismertebb nemzetközi modellek alkalmazás-kényszere. Tulajdonképpen másolás. Hálózatokban és nem társadalomban gondolkozunk. Szüksége van-e a székely embernek a modernizációra? Kit érdekel? Mi ezt csináljuk, ez a new deal, aki jön jön, aki nem, nem.
Nekünk szükségünk van rá, a globális rommagyar érdek – no, ehhez nem tudunk hozzászólni. A 2.0.-s modellben nincs ilyen érdek. Mert innen nézve egyetlen 1.0.-s érdekmeghatározás sem tűnt őszintének vagy realistának. Az új szabály: mindenki, aki meghatódik saját nagy magyar fétiseitől: bekaphatja. (Mi is.)
Kell nekünk a modernizáció? Már jön is egy válasz Bukarest és Brassó irányából, vagy egy másik a Budapest-Debrecen irányból. Jönnek a válaszok a nagy kereskedelmi hálózatok, és a nagy médiatrösztök marketingosztályairól is, a CNN-től és az MTV-től. Tényleg az a kérdés, hogy szükség van-e modernizációra? Persze, lehet aggódni amiatt, hogy mit söpör el a modernizáció, de nagyobb kihívás az energiákat arra öszpontosítani, hogy mi tartható meg.
Van-e romániai magyar válasz arra, ahogy a globalizáció meg ahogy Budapest és Bukarest körülvesz bennünket? Értelmes mindent abból levezetni, hogy a hagyományaink eredendő bölcsességet emanálnak, amikor máris nem azok a hagyományaink, mint akár tíz évvel ezelőtt? Vagy ellenkezőleg, rohanjunk előre, és az lenne a kreatív megoldás, hogy egyik napról a másikra „diszkókat csináljunk a templomokból”?
Van-e romániai magyar specifikum? Ez kegyetlenül ki fog derülni, és pont a modernizációs trendek kényszerítik majd ki. Ekkor dől majd el, hogy a modernizáció a miénk is, hogy van-e „rommagyar modernizáció” vagy csak „modernizáció van”, amihez legfeljebb csak igazodni tudtunk. Ezért nem értem az 1.0. retorikában a régi és az új szembeállítását. Én a specifikusan, sajátosan romániai magyar és a nem specifikus, rákényszerített (hagyományos vagy modern) között érzek feszültséget.
Vagyis: lesz-e egyáltalán romániai magyar specifikum a modernizációs sáskajárás után? Tudunk-e gyorsan eleget másolni és túl tudunk-e lépni a másolás okozta olcsó sikerek bódulatán? Egyre több olyan projektet látok, amely elnyerte a gazdasági legitimációját, némi hálózat-integráló szerepe is kialakult, de specifikuson romániai magyar attribútumokkal rendelkező projektként megbukott. Másolni nem lesz elég, de meg kell tanulni másolni, hogy túlléphessünk rajta: számomra ez a modernizációs kihívás lényege.
1.0.-s verzió: Fogy a magyar
Ismerjük a dalt: megmaradni, küzdeni, sokasodni. Az egésznek kicsit háborús utánpótlás hangulata van. A lényeg: a szülőföldön való boldogulásról beszélni még mindig nem ciki az 1.0.-s retorikában. Magyarország stratégiai érdeke, hogy elvigye a fiatal rommagyar értelmiséget, de a román piac is jobban meg tudja fizetni a romániai magyarokat, mint a romániai magyarok egymást.
A székelyföldi megyék nettó nyertesei a központosított gazdasági rendszernek – vagyis több pénzt kapnak vissza, mint amennyit befizetnek a közösbe –, és ezekre a problémákra az 1.0.-s válasz megint a felelősség tetemre hívása. Vajon attól fogunk-e sokasodni, hogy kell, vagy inkább attól, hogy úgy jön?
2.0.-s verzió: Milyen realista célokat tudunk kitűzni?
A romániai magyar politikai elit még csak fel sem ismerte azt, hogy visszatelepedési konjunktúra van, amit fel lehet erősíteni – ez nem férne bele a nemlehetista 1.0.-s retorikába.
Az egyetemek és a piac között nincs humánerőforrás-közvetítés, komoly problémák vannak a tudásbeviteli projektekkel is. A 2.0.-s felismerés nem abból indul ki, hogy fogyunk, hanem abból, hogy szűkülünk. És a szűküléssel együtt fogynak a motivációink is.
Ha belegondolunk például abba, hogy a bukaresti IT elitben mennyi rommagyar magyar van, és hogy ezek a menedzserek mennyire nem vállalnak szerepet a magyar projektek szponzorizálásában – vagy más irányból, ha megnézzük, hogy a Magyarországon élő, nagy karriert befutott erdélyiek között mennyire jellemző az Erdélyben-Erdélyért való gondolkodás – akkor azzal a kegyetlen felismeréssel gazdagodhatunk, hogy ezek a 25-40-es emberek nem vittek magukkal túl sokat az erdélyi identitásból.
És most nem a Duna Televízióról beszélek, melynek ki nem mondott lelki motivációja az, hogy saját szerkesztőinek bebizonyítsa, érdemes volt elhagyni Erdélyt. Itt nem a Duna Televízióról van szó, hanem a karriert csinált, tulajdonképpen legmodernizáltabb, legurbanizáltabb, legtőkésítettebb erdélyiekről. Mert ez is egyfajta modernizáció.
Egy 2.0.-s modernizációs vitához
Most, hogy tovább csökkentettem a népszerűségi indexem, szeretnék másokat is magammal rántani. Legyen Ön is népszerűtlen! Kikre gondoltam? Azokra, akik véleményem szerint érdemben hozzá tudnának szólni egy 2.0.-s vitatérben is. És akiket arra kérek, kapcsolódjanak be:
Nagy Zsolt, expolitikus, jelenleg vállalkozó. Ő tudott először várakozásokat kelteni azzal, hogy az RMDSZ modernizálásáról beszélt. Hogyan látja most, annyi történés távlatában azt a topikot?
Kelemen Hunor, az egyik legbefolyásosabb politikus. Hogyan láthatja a modernizációt az a személy, aki elég fiatal ahhoz, hogy értse a 2.0.-s logikát, de elég fontos döntéshozó ahhoz, hogy mégse?
Kiss Tamás, szociológus. Vele ugyanazt a nyelvet beszéljük, én csak azt sejtem, hogy mi történik, ő azt is sejti, hogy miért. Miért vált ki belőlem agresszivitást a felvilágosult premodernek 1.0-sa? És miért nem bánom?
Székely István, politológus. Azt tapasztaltam, hogy közvetíteni tud az 1.0.-s és a 2.0.-s között. Hogyan látja, nem kontraproduktívak-e a Transindex nemzedéki kirohanásai?
Horváth Réka, politológus. Nagyon érdekelne, mit gondol arról a felelősség-gazdaságról, ami szerintem pont a felelősség hárítás 1.0.-s játszmája?
Salamon Márton László, újságíró. Mekkora önbecsapásnak számít romániai magyar liberalizmusról beszélni? Van-e értelme energiákat befektetni abba, hogy a rommagyar liberalizmus kinője a hippikorszakát?
Egry Gábor, politológus. Hogyan néz ki ez a mi kis modernizációs belső elszámoltatásunk Budapestről? Mi a különbség egy magyarországi és egy rommagyar közvita között? Van-e súlya ezeknek a közvitáknak?
Eckstein-Kovács Péter, politikus. Péter, nem mondhatod, hogy nem provokáltalak. Tiéd a szó!
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!