HOME JOGOK
Kis jegyzet kis dolgokról
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 13:12 GMT +2, 2007. október 2.Ez a rövid szöveg Nagy Zsolt bejelentése nyomán – miszerint visszalép az EP-listáról – és az azt követő események kapcsán íródott. „Egzisztencialista”, és nem politikai szövegnek szánom.
A homoródi diáktalálkozó szervezője voltam, hajdanában, a 90-es évek közepén. Vagyis még akkoriban, amikor nem voltak mobiltelefonok. Még természetesnek tűnt, hogy politikus VIP-k puccban és ünnepélyes gondterheltséggel az arcukon, de okvetlenül megjelennek a diáktáborokban, és felelõsségük teljes tudatában elõadásokat tartanak a szülõföldön való megmaradásról, trallala-trallala, s ezeket az agymosásokat – hihetetlen! – még a hivatalos programba is bevettünk. S persze az egészet jól megszerveztük.
Érkezik a prímabalerina politikus,
a fontosabb szervezõk koszorúja kicsit leköti, addig mi többiek gyorsan intézkedtünk. A dolgunk az volt, hogy eltávolítsuk az utat szegélyezõ árokból a békésen horkolászó, kõrészeg fiatalokat. Mikor megtisztult a terep, walkie-talkie-n jelentettük, és jöhetettek is a politikusok.
Emlékszem, az egyik politikus csávó teljesen fel volt háborodva, hogy az õ elõadásán fürdõruciban és pólóban jelennek meg a fiatalok. Csak mellékesen, ez a tag most éppen EP-képviselõjelölt.
Úgy emlékszem vissza azokra az időkre, hogy egyöntetűen undorodtunk a politikától – ha tévednék, nem lepődnék meg rajta, már elég öreg vagyok ahhoz, hogy én is átírjam az emlékeimet –, de úgy rémlik, nevetséges pojácáknak tartottuk ezeket a rommagyar politikus csávókat, amolyan szükséges rossznak, összemosolyogtunk a hátuk mögött.
Nem zavartak minket különösebben, megvolt a helyük, mi pedig toleráltuk a peckes kis világukat, leereszkedésüket, a kínt, amivel megpróbálták kelteni a bizalmat. Tudtuk, hogy igazán nehéz helyzetekben, például akkor, amikor Funar kinyomta a KMDSZ-t (Kolozsvári Magyar Diákszövetség) az utcára, kikre számíthatunk és kikre nem – a többségükre nem.
Meg is lepett,
hogy homoródi szervezőtársam, Nagy Zsolt (a továbbiakban: Zsolt) politikai szerepet vállalt. A rokokó udvarok élcei semmik ahhoz képest, hogy a szervezeten – értsd KMDSZ – belül milyen gúnyosan kommentáltuk a fejleményt. Zsolt a KMDSZ irodavezetője volt, mielőtt az ügyvezető elnökségre került. Azzal került be az RMDSZ-rendszerbe, hogy megszervezett egy olyan RMDSZ-kongresszust, amilyet korábban nem tudtak összehozni.
Talán még dühített is, hogy bepolitizált – ez nem méltó egy KMDSZ-eshez, valami ilyen érzésem lehetett. Aztán a későbbi KMDSZ-vezetők jórésze besorolt az egyik itthoni klientúráját építgető magyarországi politikai párt mögé; ez is nagyon dühített, de ez már egy másik mese.
Aztán Zsolt egyre haladt felfele a ranglétrán, nem gyorsan, de nem is lassan. Bizonyos helyzetek azt sugallták, amennyiben az öregek közül egy-két ember nem támogatta volna fenntartások nélkül, két mozdulattal kinyírták volna a többiek, akik nem tolerálták Zsolt KMDSZ-es szocializációból hozott elemeit. Csak feltételezni tudom, hány és mennyi idióta helyzet lehetett.
Közben több, Zsolthoz hasonló fiatal, pár évvel azután, hogy az ügyvezető elnökségen vagy más RMDSZ-irodákban dolgozott, lelépett. Őket most az üzleti szektorban találjuk meg, ott, ahova Zsolt is aspirál.
Mi, úgynevezett civilek
pedig kerestük Zsolton az RMDSZ-es szocializáció jeleit, az arroganciát, a feszítést, a merevséget és persze meg is találtuk, ebben nem volt hiba. El is mondtuk, kerestük a jelzőket és persze meg is írtuk.
Aztán Zsolt miniszter lett, és már úgy kezdtünk beszélni róla, mint aki annak a jelképe, hogy lehet romániai magyar politikus-juppiként is karriert csinálni. Küldtünk sms-gratulációkat, nem jött válasz, érthető, miért. Mégis ez volt az általános olvasat: valaki megcsinálta, wow, lehet ilyet is.
Aztán jött a csúnyán elmeszelt tavaly nyári nemzedéki kiugrási kísérlet, a hazaárulási ügy, a felfüggesztés, a visszalépés az EP-listáról, a Markó-Tőkés találkozót megelőző „akit korrupcióval vádoltak, lépjenek vissza” retorika, illetve ezek következménye: Zsolt bejelentette, hogy mostantól elsősorban üzletembernek tekinti magát és legfeljebb csak kisebb politikai feladatokat vállal.
Minden oly gyorsan történt. Letagadhatatlan elismertség, jelentős ismertség, nemzedéki magabiztosság-érzet, és a politikai eszközök is rendelkezésre állnak – szóval adott egy emblematikus, 30-as éveiben járó romániai magyar.
Aztán eltelik néhány hónap és ugyanaz a személy úgy értékeli, nem éri meg a vesződséget az egész, és leszarja azt a nyolc-tíz évet, amit befektetett abba, hogy top romániai magyar politikus legyen. A drukkerekben és a sportszerű ellendrukkerekben is némi ürességérzetet jelentkezett. Vagyis dehogy, semmi hasonlót nem tapasztaltam.
De vissza a homoródi diáktalálkozókra.
Lerobbant helyszín, a mostani fesztivál-költségvetésekhez képest nevetségesen alacsony büdzsék, a román hatóságok folyamatos gyanakvása. És – szeretném hozzátenni – a romániai magyar fiatalok sem mindig könnyítették meg a munkánkat.
Most biztos nem vágnék bele ugyanabba. A táborok legfontosabb tanulsága számomra az volt, hogy el kell fogadnom, a romániai magyaroktól még egy elismerő pillantást se várj. Ez egy ilyen közeg, ezek a szabályok, a teljesítmény próbája az, hogy mennyire tudod visszaverni a destruktív játékot, nem az, hogy hány érdekmentes alapon megfogalmazott elismerést kaszálsz be.
Ha arra gondolok, hányszor hívtak fel ismerőseim amiatt, mert a csapatommal valamit jól fogtunk meg, illetve hányszor hívtam fel én magam valakit azért, mert úgy éreztem, kimagasló teljesítményt nyújtott – nagyon-nagyon ritkán. Valami baj lehet a motivációs gazdaságunkkal.
Szóval, Zsolt (a továbbiakban: Nagy Zsolt) kapcsán ennyit akartam mondani, némi szándékolt hérakleitoszi homállyal.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!