2017. aug. 20. vasárnapIstván
22°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Kis autonómia-előtti helyzetgyakorlat

utolsó frissítés: 15:04 GMT +2, 2006. november 15.

Kanyar balra, bent vagyunk a központban. A helyszín egy székely város. Nem a legnagyobb, nem a legkisebb.

Az egész logisztikát egy mikrobusszal szállítjuk – Médiabefutót szervezünk. Rohanunk, nem vagyunk késésben, de hozzászoktunk a székely városok belső ritmusához, és kalkulálunk vele. A hotel a központban van, úgyhogy tök praktikus. A tavaly is itt laktunk, amikor éppen felújították, most már biztos pontra lesz téve. A recepciónál nincs senki, de nem esünk kétségbe, elkezdjük behordani a cuccokat az előtérbe, projektorvásznak, számítógépek, mindenféle kellék és a személyes poggyászok.

Tíz perc múlva megjelenik a recepciós, ugyanaz a tag, aki tavaly elkunyizott tőlünk valami Médiabefutó-pólókat a gyerekeinek. Annyira nyálasan kérte, hogy adtunk neki, csak tűnjön el. Láthatóan fogalma sincs, melyik szobák üresek, de ahhoz is kellett kicsit várni, hogy ez a maga számára is kiderüljön. Feljött velünk, hogy nézze meg, az emeleten hova tudna minket elszállásolni.

Amúgy ahogy beléptünk a szállodába, megcsapott bennünket a bűz, de nem beszélünk róla egymásnak, nem akarjuk rontani a csapatmorált. Az emeleten még büdösebb van, nem tudom azonosítani a komponenseit, olyan eklektikus-féle, mint a személyvonatok szaga. Nincs időnk a szarkazmusra, hordjuk fel a cuccokat, a pofa nem segít, de bejön a szobába, amit bázisnak nevezünk ki, türelmesen körülnéz és behódoló mosollyal közli, hogy esetleg megpróbál majd szerezni távirányítót a tévéhez, mert a korábbi távirányító eltört. Ha nem sikerülne szereznie távirányítót, akkor nézzük csak, lehet a tévén is állítani a csatornákat.

Senki nem figyel rá, mindenki jön-megy, hordja a cuccokat. Csak engem ragad meg a helyzet poézise: elképedve nézem a pasit, aki behoz egy szappanopera-csatornát, felhangosítja, majd mikor az ösztönei azt súgják, hogy zavar minket, kimegy a szobából, de előtte megkérdi tőlem, akinek éppen egy monitor van a kezében, hogy a számlát most adja-e ide.

Van a közelben egy hely, ahol megebédelhetünk. Puccos, nem is olcsó, az étlapon sokminden. A terem teljesen üres. A rendelésfelvételig húsz percet kell várnunk, az ételt több mint egy órára rá hozzák ki. Már nagyon rohannánk, érdeklődöm, mikor jönne a kaja, a pincérnő azt mondja, reméli ő is, hogy majd jön. Nyilvánvalóan semmilyen szakképesítést nem kapott, kopott, savanyú, életunt.

Az egyik kajában volt egy kunkori fémdrót, nem is nagyon csodálkoztunk rajta. Megmutatom a pincérnőnek, aki megfogja a tányért, elviszi, egyáltalán nem reagál, és ahogy előtte, ezután is kerüli az emberekkel a szemkontaktust. Az a szerencsétlen, aki túrós csuszát rendelt, két napig beteg tőle. Egy zsák pénzt hagytunk ott – a pincérnő akkor élénkült csupán fel, amikor azt akarta megtudni, kinek adja oda a számlát.

Rohanunk, elérünk a Médiabefutó próbára. A fellépők egy részét már ismerjük, táncban vérprofi a mezőny. Annak ellenére, hogy próba van, itt is teltház. A közönség fiatalokból áll. Úgy alakul, hogy az utolsó produkció egy román nyelvű ének. A közönség javarésze hangos kommentek kíséretében tüntetőleg feláll és kimegy a teremből. A nemzeti dac. Konstatáljuk, de valahogy nem csodálkozunk rajta.

Vissza a hotelbe. Este összeül a csapat. Előd, aki most jön ki a szobájából, blazírtan közli: az egyik helyi televíziócsatornának szuper szlogenje van. A televízió logója alatt a felirat: technikai hiba.