HOME JOGOK
Perifériák
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 11:10 GMT +2, 2005. február 24.A térkép. A centrumhoz képest mi periférián vagyunk. A centrum, amihez képest mi periférián vagyunk, a maga során periféria az igazi centrumhoz képest.
A romániai magyarok alapvetően fatalisták. Ezért nincsenek a jövővel kapcsolatos erotikus fantáziáik.
Egyszer egy politikus, nagyon aggódó képpel, elmesélte egyik aktuális esete körülményeit. Meglepett a bizalma, tudtam is, hogy nem lesz ingyen, de már nem volt mit tenni. Rögtön meg is kérdezte tőlem, szerintem mit kezdjen, ha valaki médiás megkérdezi, mi is történt valójában.
A kérdés tulajdonképpen arra vonatkozott, mit javaslok, mit kellene hazudni. Azt válaszoltam, szerintem pontosan azt kell mondani, amit nekem is mondott, pont úgy, ahogy nekem mondta, semmi oka sincs arra, hogy fényszűrőket alkalmazzon. Teljesen meglepte válaszom vakmerő újszerűsége, és minthogy politikus volt és vágott az agya, mint a beretva, rögtön felismerte az őszinteségben rejlő alkalmi lehetőségeket.
Nem tudom miért van, de a romániai magyar politikusoknak egyszerűen nem jut eszükbe, hogy a nyilvános térben őszinték legyenek. Egy RMDSZ-jugend egy alkalommal elmondta, hogyan kell emberarcú politikusokat csinálni. Az egész arról szólt, hogyan kell mindenféle színpadias hülyeséggel megjátszatni, hogy ezek tényleg emberek.
Viták arról, hogy vannak-e olyan szavak, amelyek levetik magukról az idézőjeleket. Igen, vannak, nem, nincsenek. Persze, mi csak azért vagyunk a modernizáció radikálisai, mert ez egy nagyrészt betöltetlen szerep lenne nélkülünk. Igazából csak annyiban vagyunk radikálisak, amennyiben megengedjük, hogy ahhoz, hogy élvezhessük azokat a szavakat, amelyek nem tűrnek idézőjelet, a szótár nagy részét idézőjelbe kell tennünk.
Miután átlépi a határt, a vonatjegy-ellenőrzés a Koronán verbális jellegű lesz. A kalauz azt mondja az utasoknak: jegyeket kérjük megbeszélésre.
Általános jelenség, hogy a buszról leszálló középkorú nők, gyakran átadják a jegyeiket valaki éppen felszállónak.
A cigányok, és csakis a cigányok árulnak karácsony táján petárdákat a piacokon. A petárda-árulás aboszolúte kisebbségi business.
A romániai magyar notabilitás két esetben bántódik meg az olvasott cikkel kapcsolatban: ha benne van, azért, ha nincs benne, azért.
A magyar Kolozsvár minden bizonnyal a legsötétebb romániai magyarlakta város. Ez persze bizonyos értelemben minden romániai magyarlakta városról elmondható, de gondoljunk csak bele, hogy a kolozsvári lokálpatriótákhoz fogható karbonizálódott hullákat sehol sem találni. Ha kivonjuk Kolozsvárból az egyetemi várost, mindössze a házsongárdi temető zombijai maradnak.
Valaki meséli: koradélután érkeztem Budapestre. A földalattinál úgy jött ki a lépés, hogy pont az orrom előtt ment el az aktuális szerelvény. De persze pillanatok alatt többen is ott álldogáltunk, volt pár percem és gyorsan végigmértem magam, de nem láttam az öltözékemen semmi jelét annak, hogy most érkeztem volna Erdélyből. Talán az lehetett volna támpont, hogy jó nagy táska van nálam, de a többi rendben van.
Szóval lecsekkoltam magam, aztán szórakozottságot színlelve megvizsgáltam a többieket is. De volt aki nem szopta be az egészet, és amikor őt gyorselemeztem, kicsit kilépett a képből.
Harminc év körüli lány, középmagas. Nem különösebben szép, de úgy elég rokonszenves. Kerek, őszinte arc, talán némi elfojtott gőg, világoskék szem és szelid pragmatizmus. Kényesen rendezett hosszú, amúgy szöszös haj, pedánsan kiválasztott, visszafogottan nőies középpasztell öltözék, pormentes az enyhén bohócorrú félcipő is, ami elég kedves dolog. Üde is, konzervatív is, érted...
Nem nehéz rájönni, hogy tudja, hogy bemértem, de már jön is a szerelvény és mit tehetek mást, mint ügyelek arra, hogy ne ugyanabba a kocsiba szálljunk be.
Persze az agyamban több más szál is fut, de a lányos lassan felerősödik, amikor kezdek rájönni, hogy ismerős az arc. Szörcsölök, de nem tudom lokalizálni a képet. Azt tudom, hogy erdélyi, de nem tudom mikor láttam és hol. Egyike azoknak az ezreknek, akik nem közvetlen ismerőseim, de benne vannak a puha tájban.
Ismerhetném, talán mára már együtt is dolgozhatnánk valamilyen projektekben, hacsak nem élne Budapesten – mert Budapesten él, ez tuti. Az látszott abból is, ahogy a földalattit várja. Ezzel azt akarom mondani, hogy az a rossz érzés, hogy azok, akiket megismerhettél volna, valószínűleg már nem ismerheted meg, és nem az, hogy azok közül, akiket ismertél, már sokan elmentek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!