2017. aug. 20. vasárnapIstván
22°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Visszatérve az erdélyi hisztériára

utolsó frissítés: 17:26 GMT +2, 2005. január 19.

Azt, hogy a magyarok veszélyesek saját magukra, lehet az év régi-új tanulságának nevezni? Igaz az, hogy ami vonzó, az egyben visszataszító is ebben a nációban?

Akik viszonylag rendben voltak az identitásaikkal, azok is arra szorultak, hogy kicsit állítsanak a csavarokon és kiengedjék a szelepeket. Az idei identitástornában egy kicsit mindenki izomlázas lett. Egy nagyváradi kávézó pincére meséli, hogy a magyarországi turisták mostanában angolul rendelnek, hogy ne derüljön ki, honnan jöttek.

És amikor ő magyarul válaszol, az első közlendőjük: – Mi igennel szavaztunk! Erre ő: – A kávé rövid, vagy hosszú legyen? (Teszek rá, én nektek csak kávéban utazom.) Olyan magyarországiakról lehet szó, akik korábban dacból mindig magyarul rendeltek, bármerre is járjanak Erdélyben. A pincér pedig olyan pincér lehet, aki eleddig kitűntetett figyelemmel szolgálta ki a külföldi magyarokat. Mi változott?

Persze biztosak lehetünk abban, hogy a szétesés után a dolgok ismét összeállnak, a letargiát az integráció követi, mert ez így szokott lenni. Aki most világvége-hangulatot gerjeszt, az csak játszik a szavakkal, és közvetve a jobbra érdemes sorsokkal. A dolgok előbb-utóbb letisztulnak, persze nem mindegy, hogy milyen fogalmak mentén.

Ezzel a szöveggel erre reagálok. Offenzív, sok benne a név is, és a visszajelzések alapján pont ez gátolhatja meg az olvasók egy részét abban, hogy eljussanak a szöveg lecsupaszított jelentéséhez. Aki nem ismeri, és nem is akarja elolvasni, annak úgy tömöríteném, hogy a szerző szerint elsősorban a magyar média tehető felelőssé amiatt a teljes tanácstalanság miatt, ami a magyar emberekben azzal kapcsolatban kialakult, hogy mit jelent magyarnak lenni. Érdem, szerencse, sors, véletlen, betegség, átok, hagyomány, sok-sok halott, sok-sok élő, nyelvi konvenció vagy ezeknek valamilyen jól-rosszul sikerült keveréke. A tanácstalanság megelőzi ezt a fajta, nagyon összetett határon túli szorongásos dühöt.


Média ott

A szerző szerint a magyarországi média tehető felelőssé amiatt, hogy Erdély az anyaországiak számára alapvetően egyféle archaikus kort idéző reality, tele foghíjas, kicsit surmó, de jó lelkű és kemény izmú vikingekkel. A borsi határátkelő egy időutaztató star gate. Erdély egy csillámporral fedett völgy, de ezt a fénylő réteget a szél lassan, alig észrevehetően, de biztosan szétszórja, és ezzel a folyamatos eróziós tevékenységgel végülis minden magyarországi elveszt valamit.

De mit? Egy darab virtuális földet? Mire irányul ez az inkább görcsös, mint természetes felelősségérzete a magyarországiaknak? Hogyan magyarázza el a magyarországi sajtó a magyaroknak azt, hogy minek mi a színe, íze? Folyton folyvást olyan szavakkal, amelyek tartalmatlanak az igazi életet élő, igazi emberek számára. Nincsenek nyelvi eszközeink a viszony újraértékelésére. Közös halottak, egykori közös államhatár, közös nyelv, közös veszteség, közös ellenség. Egy csomó közös szimbólum – valaki mesélte, hogy Erdély nevében annyit lengették a zászlókat decemberben odaát, hogy a magyarországiak már nem tudták, hogy az az ő zászlójuk, vagy talán inkább a miénk.

Fogadjuk el, hogy a magyarországiak valószínűleg javarésze számára Erdély a pénzkidobás szépített szinonimája, a sors büntetése. Egy parafrázissal élve, a magyarországiak soha nem bocsátják meg a határon túliaknak Trianont. Hogy erre hogyan és miért erősítettek rá egyesek, az most nem releváns. Hagyjuk ezt, és legfeljebb nem hívjuk meg az illetőket vacsorára. Hagyjuk az olyan szavakat, hogy történelem, igazság, erkölcs. Beszéljünk inkább arról, hogy a fanatizálás odaát számos elmulasztott erdélyi vacsorameghívást jelent.

Pedig, ha belegondolok, hogy milyen isteni kínai kajákat szoktunk csinálni a legkedvesebb vendégeinknek, hogy milyen szuper downspeedet hallgatunk ilyenkor, utána japán animéket tölthetünk le a lakótelepi hálózaton, vagy bármi mást, ezeknek a kölyköknek itt, minden megvan. Szóval, azok, akiket nem hívunk meg vacsorázni, azok lemaradnak egy pár pótolhatatlan dologról. A fanatizálók táplálkozzanak odahaza.


Média itt

A felelőségek számonkérésénél nagyon jól azonosítható egy csoport, amely azonnal és közvetlenül érintett abban, hogy a népszavazás után az események csak tovább gyűrűztek. Az RMDSZ politikusairól van szó. Jelzésértékű, hogy Kövér László is nyitott volt megtenni azt, amit az RMDSZ politikusai nem: szinte érthetően elmondta, hogy a székelykedés ilyenkor csak árt. Az RMDSZ-t lefoglalta a kormányalakítás, ez most lezárult, de a helyzet még tart.

Annál is inkább, mert most mintha helyzete lenne egy új, őszintébb beszédmódnak. Közérthetően kellene új szavakat mondani, ez egy olyan helyzet, amikor jó lenne megtámadni a historista közgondolkodás toposzait! Nem banalizálni kell a történteket és még csak reflexió nélkül sem kell hagyni. A népszavazásos dolgokat rendbe kell tenni, el kell helyezni oda, ahova valók: az átbaszások történetébe.

Kinek van ehhez kreativitása és főleg vére? A sajtó felelőssége itt megoszlik a politikusokéval. Azt ne kérjük számon a sajtón, hogy nem modernebb, mint a romániai magyar társadalom, inkább azt, hogy kevésbé modern, mint a romániai magyar életvilág. Ami pedig a politikát illeti, a román szavazók a modernizálódás mellett szavaztak, Basescu elnök új politikai szótárral kísérletezik, aminek jelét nem látni a romániai magyarok kedvenc pártjánál.

Új helyzet, régi szavak? Ki vállalná fel, hogy szembemenjen azzal, ami olyan kiszolgáltatottá teszi a romániai magyarokat az MVSZ-es politikai blöffökkel szemben? Azért választunk magunknak vezetőket, hogy azt mondják nekünk, amit hallani akarunk, vagy azt, amit hallanunk kell?

Nyelvi zavarok


Valaki megfigyelte, hogy az RMDSZ (ez itt egy savas jelző helye) fiataljai a kampány során azt kérdezték a halandó fiataloktól, miért is mennek ők el. Úgy értem a kampány része volt elmondani a sajtónak, hogy a fiatal RMDSZ-esek nyitottságukat bizonyítandó visszatérnek oda, ahonnan felemelkedtek és érdeklődően, a dolgok tüzetesebb megértése végett megkérdezik: Miért mentek el? A leereszkedő gesztuson kívül a dolog azért is stupid, mert kézenfekvőbb lenne azt kérdezni, miért maradtok itthon? vagy mi kellene ahhoz, hogy tartósan itthon maradjatok? A példa azért fontos, mert jelzi, a romániai magyar nyelvtan legmélyén van a probléma. Miért fontos itthon maradni? Tud valaki erre egy modern választ?

Ha a Duna TV a híradójában úgy fogalmaz, hogy Trianon óta nem restauráltak egy épületet, akkor nemcsak a nyelvtannal, hanem a szótárral is gondok vannak.

A másik példa. Mint ismeretes, az MSZP kettős állampolgárság-ellenes propaganda kiadványainak egy részét egy udvarhelyi nyomdában nyomtatták. Ez jogosan háboríthat fel bennünket, de ugyanúgy meg is nyugtathat, mert újabb példája annak, hogy önmozgása folytán az erdélyi és a magyarországi társadalom integráltabb, mint laikusként hinnénk. Vannak szavaink egy árnyaltabb magyar-magyar viszony kifejezésére?

Találomra: egy profi újságíró ezt a címet adta az egyik rádiózásról szóló írásának: A riporter fáradhatatlansága. Van-e szomorúbb egy száraz maszturbálásba menekülő médiásnál?

Mi még mindig túl sokat dolgozunk ahhoz, hogy hatékonyak legyünk, túl keveset hallgatunk ahhoz, hogy jobban megértsük egymást, sokkal fontosabb számunkra a pénz annál, mintsem hogy eszeveszetten sok pénzt keressünk.