HOME JOGOK
A játék mögötti játék
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 11:28 GMT +2, 2004. szeptember 1.Nemzedéki kiáltványom első és valószínűleg legfontosabb recepció-hulláma lecsengett.
1. Szárazon nyugtázom, a szöveg teljesítette elsődleges célját és attitűdöt váltott ki olvasóiból.
2. Másodlagos célja az volt, hogy főleg a negatív és kritikai reakciók szerkezetéből kiindulva, mérjük meg, milyen tartalmú és színvonalú spontán reflexekkel számolhatunk, ha a jövőben hasonló hard dolgokat közlünk. De nem azért, mert legközelebb taktikusan meg akarjuk úszni, ha bekeményítünk – tudtuk, hogy nem meg amúgy sincs ellenünkre néhány jogosan elszenvedett pofon – hanem azért, mert a bírálók tényleg hasznunkra lehetnek abban, hogy magas ólomtartalmú szövegeink letisztultabbak, korrektebbek és ezáltal még erősebbek legyenek.
3. A fentiekből következő, harmadik cél az volt, hogy a felvetettek lassan beépüljenek a közgondolkodásba. A dolgok ebből a szempontból hogy állnak, persze még nem tudom fölmérni.
A kiáltvány bírálói
A szöveg megjelentetésekor arra számítottunk, hogy a legtöbb felháborodást a Tompa-passzus kelti. Másképp történt, a nemzedéki keretideológia volt az, ami állásfoglalásra késztette az olvasók nagy többségét. Negatív reakciótipológia következik.
A zsigeriek. A pozícióféltés, az irigység és az idősebbeknél jelentkező melankólia furcsa egyvelege értelemszerűen a szöveg erős elutasítását hozta. Ennek a legpallérozottabb formája az atyáskodó, leereszkedő, kioktató, ugyanakkor a jövő nagy távlataira rámutató szappanopera-értelmiségi reakciója. Ő az, aki hormonális alapú nemzedéki lázadásnak olvassa a szöveget, elmondja, hogy ő is volt ilyen, de hát nézzünk rá, mert egyszer egy távoli jövőben, ha olyanok leszünk, mint ő, akkor mosolyogva gondolunk vissza, hogy milyen hülyék is vagyunk mi most, harmincas kölykök. No comment.
A tudósok. Tőlük elsősorban a nemzedéki kérdés szociológiai és történelmi vonatkozásaival kapcsolatban kaptam ezúttal valóban fontos ismeretadalékokat. Hogy tudniillik a nemzedéki krízis egyik oka a 40-50-es csúcsértelmiségi középnemzedék, vagyis a természetes közvetítő médiumok hiánya, hogy az erdélyiek általam elítélt sorok közötti olvasáskultúrájának sokkal nagyobb hagyománya van, mintsem gondolnám stb. Az ő kritikai reakciójuk nagyon értékes volt, mert átláttak a kiáltvány stratégiai megfontolásain, és tárgyi felvetésekre tárgyi módban reflektáltak, indulatok nélkül ami miatt már nagyon hálás vagyok.
Az ideológiakritikusok. Persze voltak, akik a szövegnek egyféle értékolvasatát, mondhatnám így is morális olvasatát nyújtották. Itt a nüanszokon volt a hangsúly, de alapvetően a szöveg radikalizmusa tematizálódott. Nevezetesen az, hogy a nemzedéki tagolás számukra furcsa emlékeket idéz, amikor az ők és mi megosztás egymás fizikai likvidálásig vezetett. Volt, aki szerint a szöveg oly annyira kinyilatkoztató azaz nem argumentáló, amely ízléstelen hatalom éhséget de volt aki szerint egyenesen gyűlöltet takar. Ezek kemény bírálatok – vegyük sorra.
1. Szó mi szó, a hatalomakarás nyíltan és félreérthetetlenül explicitálódik a kiáltványban. Ennek három oka is van. A legfontosabb, hogy szerettem volna felrázni azokat a 30-as, 40-es politikusokat, akik annak ellenére, hogy fontos szerepet játszanak az RMDSZ gépezetében, valami miatt nem vállalnak fel nyíltan konfrontációkat, és nem állítják választási helyzet elé a nagy öregeket.
Ugyanakkor szerettem volna azt a nem teljesen megalapozatlan látszatot kelteni, hogy a 30-as, illetve 40-es nehéz darabok nagyon is stand by-ban vannak, csak éppen még nem dördült el a startjel, pedig vigyázat, jövünk. Néha úgy érzem, a dolog nem is komoly, hanem csak szimuláció, mert van amikor csak érthetetlen megalázkodások sorozatát látom.
Azonban ennyire jellemző az, hogy a politikai osztály szerintem elnyomott részének nagyon is tele van a töke azzal, hogy az érzelmi érvek mindenek felett állnak, hogy megkockáztatom, a választások közelsége az egyedüli oka annak, hogy a politikában a nezedéki pozíciók nem radikalizálódnak. Talán rosszul látom, talán nekem van csak beakadva a dolog. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ha ezek a 30-40-es RMDSZ-esek nem alkotnak valamilyen egymást felerősítő frontot, néhány éven belül a lapok gazdasági és médiarovataiban olvashatunk róluk, és nem a politikaiban.
A második ok – most az én pozíciómról van szó –, amiért a hatalomakarási bejelentést nyugodt szível megtehettem, az az, hogy nem tervezem, és nem is terveztem, hogy belépjek a politikába. Mitöbb, alapvetően nem is érdekel megszállottként a politika. Ez sajnos nem derült ki egyértelműen a kiáltványból, ami miatt bizonyos esetekben magyarázkodnom kellett.
A harmadik ok, hogy a hatalom akarása önmagában nem szégyen mindaddig, amíg a hatalom megszerzéséhez nem pusztán technikai kérdésként viszonyulunk (lásd MIÉRT ahol olyan a 30-adik évüket többnyire be nem töltött öregeket látok, akik attól tartok a közeljövő remek hard publicisztika témáit szolgáltatják majd.)
Mindent összevetve, szövegem ezekben a vonatkozásokban valóban nem volt elég precíz, a politikai-nemzedéki állásfoglalás nem volt tiszta és körülhatárolt, és emiatt kontaminált olyan passzusokat, amelyeket szerencsésebb lett volna másképp megírni. Itt meg kell köszönnöm, és el kell fogadnom az értő olvasók megsemmisítő bírálatait.
2. Egy másik, szerintem megkerülhetetlen ellenvetés-kategória a szöveg hangvételét nehezményezi. Hogy tudniillik offenzív, nem érvel az emocionális hatásokra összpontosít. De igazából nem tudom, mekkora az a rész, amivel azonosulnom kellene. A szöveg azért lett ilyen, hogy megüsse a romániai magyaroknál nagyon bizarrul működő ingerküszöböt.
A szövegben tematizált dolgokról ugyanitt, más lebontásban már cikkeztem, és be kell valljam, nagyon érdekelt akár Transindexes szemmel is, hogy kik azok, akikhez ezek a szövegek eljutnak, azért eszközöltem némi puskaport is, hogy lássam, merre száll a füst. Többszörös adrenalin adagot kellett fecskendeni a szöveg korpuszába, és lehet, cinikus, amit írok, de csöppet sem bánom, hogy kifentem a dolgok élét. A botrány jó, ha nem hozza a benne résztvevők pozíciójának radikalizálását, és minthogy nem valamilyen új nemzedéki vallásalapítás volt a célom – ez azt hiszem ezekből a sorokból is kiderül.
Persze lehet, hogy nem volt becsületes provokálni, egy másik összefüggésben viszont legalább annyira nem becsületes nem kihasználni azokat a médiaeszközeinket, amelyek segíthetnek abban, hogy folyamatában vagyis a vitában helyre rakjunk néhány dolgot. Legalább annyira nem becsületes nem jelenlenni a gondolatok tőzsdéjén, ne azonosítani olyan kommunikációs eszközöket, amelyek a kritikus nyilvánosságot építik, röviden: legalább ennyire nem becsületes tenni azt, ami igazán a dolgunk.
Persze hogy az érintett 30-asok nem anyakönyvileg harmincasok, hanem abban, ahogy gondolkodnak, persze, hogy minden csoportszolidaritás más csoportok elleni önmeghatározási elemeket is tartalmaz, persze, hogy sokkal nemesebb békés eszközökkel megnyerni a háborút, mint verbális agresszióval. De azt hiszem, ha az agresszivitás csak a játék mögötti játék és nem öncél, akkor a romániai médiaposvány jelenlegi állása szerint okvetlenül bevállalható kedvtelés. A provokáció ronda, de finom. Talán más kimérésben adagolom majd, de az önmaga felszabadításán dolgozó sajtó ezen előjogáról a jövőben sem akarok lemondani.
A sznobok. A legszórakoztatóbb recepciós-kategória azoké, akik igazából nem értették miről is van szó, de sejtették, hogy a dolog szól valami éppen eléggé fontos filozofikus kérdésről, hogy ők is jó erősen hozzászóljanak. És vagy kipécéztek valami mellékes vonatkozást, amiről aztán elmondták mit is gondolnak, vagy tetszetős általánosságokba menekülve próbáltak valamiféle nagyon felületes kritikai olvasatot nyújtani.
A praktikusok. Ők azok, akik olyan metakijelentéseket fogalmaztak meg, amelyek más problémagócpontok felé vezettek. Például a szólásszabadság, a romániai magyar középosztály nemléte, a romániai magyar sajtó válsága, hogy miért nincs az RMDSZ-nek belső ellenzéke, miért nem beszél Markó Béla például Bakk Miklóssal vagy ki tudja ki mással még.
A számonkérők. Fontos kiemelni, az itt vázolt típusok a legritkább esetben jelentek meg tisztán, a tudósokon kívül legalább párosával kapcsolódtak össze. A számonkérők a miért írtam pont arról az emberről, amikor írhattam volna például arról vagy amarról típusú bírálatokat fogalmaztak meg.
Ezek is nagyon fontosak voltak, köszönöm. Egy sor olyan kulturális és közéleti politikai kövületnek merült fel a neve, akiknek legnagyobb teljesítménye pozícióik betonba öntéseként tárgyiasult. Volt, aki teljesen jogosan azt nehezményezte, hogy a Tompa nevű szobor dekonstrukciós történetének bizonyos epizódjait negligáltam, más ugyanebben a gondolatrendben szerencsésebbnek látta volna, ha érdemeket is felsorolok, mielőtt felemelném a kalapácsot. Nem tudom, mennyire mentenek fel valakit az érdemei hibái alól. Vannak megértőbbek és kevésbé megértőek – ezidőtájt én a kevésbé megértők közé tartozom.
Továbbá
szeretném megköszönni azoknak is, akik nemcsak, hogy azonosultak a szöveggel, hanem segítségemre voltak azáltal, hogy ezt tudtomra is hozták. Azért nem ezzel kezdtem, mert nem szeretem, hogy a romániai magyarok egyetlen alkalmat sem hagynak ki a dicsekvésre – ugyanakkor a teljes képhez hozzátartozik, hogy a szöveg felhajtó ereje a számunkra is meglepően nagy számú pozitív és nagyon pozitív visszacsatolással is igazolható.
Vigyázzunk egymásra 30-asokként és 40-esekként gondolkodók, és vigyázzanak magukra az 50-esek, 60-asok, 70-esek is, mert jövünk. Igen, ez fenyegetés, akár önmagammal szemben is. Ha 10, 20, 30 év múlva nem olyan emberekkel dolgozom majd egy csapatban, akik 30-asokként gondolkodnak, megérdemlem, hogy annyira leépüljek, hogy értékítéleteimben csöppet se zavarjon a körülöttem lévő világ élő valósága.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!