HOME JOGOK
Proteszt-verzió 30-asoknak (2.)
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 13:35 GMT +2, 2004. július 19.Minden sajtótájékoztatón legalább egyszer elhangzik az a szó, hogy stratégia, de soha nem hangzik el az a szó, hogy program. A stratégiát félistenek írják kényelmes bőrfotelekben, a programot munkabíró menedzserek viszik véghez a terepen.
Kibúvók: pénz- és emberhiány, politikai lényegvakság, premodern társadalmi reflexek. Ezek olyan tények, amelyeket kibúvóként kezelünk. Azzal, hogy itthonmaradunk, nem csak az egyszerűen megoldható dolgok luxusáról kell lemondunk, hanem arról is, hogy kibúvókat keressünk.
*
Tompa Gábor. Szerencsés csillagzat alatt kialakulhatnak olyan kulturális lobbik, amelyek egy-egy alkalmas embert választanak ikonikus figurává a maguk számára – vagy éppen egy-egy karizmatikus, politikus-hajlamú kulturális játékos olyan csapatot épít maga köré, amely később dogmatikusan tud azonosulni vele. Ilyen volt például a Wagner kör, vagy később a Freud különítmény.
Hasonló sikeres próbálkozásról a romániai magyar értelmiségiek is beszámolhatnak. Tompa nemzedéke zászlóként, ugyanakkor pajzsként hordja maga előtt azt a Tompát, akinek intellektuális fogaskerekei közben lágyan leamortizálódtak. Mert az, hogy Tompa egy kiégett alkotó, vagy az, hogy Tompa a 40-50-esek nemzedékének nemzetközi világítótornya, olyan kitételek, amelyeknek a tarthatósága mindössze attól függ, milyen körben beszélünk a Tompa-jelenségről.
Amúgy a Tompa-fraternitás kikezdhetetlenségét jelzi, hogy miután bizalmas közlések alapján megpróbáltuk összeállítani azoknak a Tompa rendezéseknek a listáját, amelyeket színházi körök egyértelműen plágium-gyanúsnak tartanak, ez csak addig működött, amíg az interjúalanyok megtudták, hogy a hallottakat meg akarjuk írni. (Ezután hajnali telefonhívások, másfél órát fogalmazott háromsoros elutasító mailek, vegyes intellektuális korrumpálási kísérletek következtek.) A nyilvánosság terhe alatt még a névtelenség védelmében sem mert a körön belül senki szembepisilni a hurrikánnal.
Tompa védelme egy nagyon befolyásos kulturális kör természetes önvédelmi rángása. A dolog annál inkább érthető, mert Tompa kibalzsamozva is remekül funkcionál, sikeresen verbuválja a kozmosz egyik legjobb magyar társulatát, első vonalbeli román rendezőket csábít vendégrendezésekre.
A helyzet megértését az is nehezíti, hogy pont ezek azok a körök, amelyek soha nem csináltak titkot abból, hogy a romániai magyar társadalom lelkiismereti back-up-jának tartják magukat, olyan elfogulatlan szabadgondolkodóknak, akik számára az európai habitus genetikai adottság, akik mindig attitűdben, kritikus gondolkodásban és kozmopolita egzisztenciáliákban gondolkodnak.
Ők azok, akik nem tesznek minőségi kompromisszumot (Tompa, aki számára a művészszínház a szent, a populáris giccs a profán), nemzetközi pályákon keringenek (Tompa, aki nemzetközileg elismert), mélygondolkodók, akik mernek belekanalazni az emberi természet fekete levesébe (Tompa, aki az abszurd és groteszk poétája), akik túlvannak a társadalmi képmutatáson (Tompa, a dekadens szexmániás) stb.
Ezek közül a patentek közül bármelyik kikezdhető, itt mégis kimarad az a rész, ami arról szólna, hogy mi a konzisztencia a Tompa-sztereotípiák mögött, mert ezzel valószínűleg csak egy olyan típusú Tompa-ellenes diskurzust legitimizálnék, amilyet nem szeretnék.
Tompa amúgy sem önmaga miatt, hanem egy csúcsértelmiségi, elsősorban nagy-középnemzedékes hálózat szimptómájaként érdekes. Röviden: csak nyugtázni szeretném, hogyan válik provinciálissá, képmutatóvá, a középszer felmagasztosítójává egy olyan kör, amely önmeghatározása szerint – igaz, képességei szerint nem – pont az ellenkezőjét kívánta megtestesíteni. Harmincasok, konfrontációkban gazdag évek várnak ránk!
*
Markó Béla. A magánbeszélgetésekben legelvetemültebb politikai ellenfelei is elismerik, hogy értelmiségi. Akár azt is elismerik, hogy az, hogy Markó ismét bevállalta az RMDSZ elnökségét, altruista cselekedetként is értelmezhető. Ez különös, ha azzal számolunk, hogy akik nyíltan is a politikai ellenfelei, gyakran obskurus gazdasági érdekek PR-osaként mutatják be. Markó történelmi szerepét, azt hiszem, sokat fogjuk méltatni, és talán arra jutunk, hogy nem annyira a gazdasági érdekcsoportok kiszolgálója volt, hanem inkább az, aki igába fogta és domesztikálta a padrékat.
Stabilizációs intézmény, amelynek persze bizonyos, nehezen felmenthető gyengéi is vannak, de amelyek talán elkerülhetők lettek volna egy tudatosabb csapatépítéssel. Gyakorlatilag az is kérdéses, hogy van-e Markónak egyáltalán csapata, vagy csak arra a képességére számíthat, amivel tranzakcionálja a hatáskörébe gyűrűző kusza érdekek árfolyamait.
Ami különösen fontos, hogy Markó, azaz a legbefolyásosabb romániai magyar horizontján hogyan jelenik meg a romániai magyar társadalom, szerintem stratégiailag is könnyen igazolható, modernizálás-kényszere. A legutóbbi RMDSZ kongresszuson, az újraválasztott elnök megtartotta programbeszédét, amelynek címe egy háromtagú felsorolás volt – a harmadik a “modernizáció” volt. Markó arról beszélt, hogy sok mindent el kell veszítenünk ahhoz, hogy a társadalom modernizálódjon, de nyerünk is, és összességében a mérleg pozitív, ez a pálya stb. stb. Még ha az utóbbi időben egyre kevésbé is tartom fontosnak azt, amit a politikusok mondanak, az mégis indícium, hogyan, milyen szótárral és milyen nyelvtannal mondatják el magukat a gondolatok.
Ezt azért emelem ki, mert Markó beszédében – habár elemeiben a modernizáció melletti elkötelezettségről is szólt – a beszédaktus mégis keményen rácáfolt az elkötelezettség szilárdságára. Röviden: aki a modernizálás elkötelezettje, még akkor is, ha politikus, vagyis körültekintő kommunikátor, rég túlvan azon, hogy szembeállítgasson, mérleget vonjon és bizonyítsa a dolog szükségességét. Ha a modernizáció magátúlértetődőség, akkor a politikai diskurzusba is másképp épül bele, vagyis elemeire bontva, és nem egy teljesen absztrakt, a jövő kozmikus távlatába beleálmodott elvágyódás-képként.
Ha Markó ventillátorként hűti a rendszert, vagyis védi a felizzott áramköröket, nem vállalhatja fel a processzor szerepét is. Az ok az a különös és számunkra érthetetlen kompromisszum-készség, amibe a '89 előtt szocializálódottak beleragadtak – házon belüliség, ajándékgazdaság, szerepjátszási kényszer, őszintétlenség, leereszkedő magatartás, stb. Félreértés ne essék, az utolsó mondatomat nem kibúvónak szánom, hanem egyenesen értékítéletnek.
*
Mi az RMDSZ üzenete azoknak az értelmiségieknek, akik (még) benne gondolkoznak? Vagy még rosszabb kérdés: mi lesz már az RMDSZ modernizációs programjával? Valójában igény szinten sem fogalmazódott meg. Vagy a legdurvább: mikor lesz az RMDSZ valóban mindenkié, demokratikus, teljesítmény-orientált, reális társadalmi problémákat tematizáló, tiszteletreméltó? Persze az ilyen kérdéseknek ilyen formában semmi értelmük sincs, legtöbbször csak azért tesszük fel, hogy világossá tegyük: mi aztán a rákérdezés bajnokai vagyunk. Talán mi magunk is le kellene váltsuk a kérdés-arzenálunkat egy agresszívebb, ötletdúsabb médiaterrorizmusra, mert azt már sem mi, sem az érintettek nem tudnák olyan könnyen megúszni.
*
Filmtett, A Hét, Transindex, Tranzit Ház, Alter-Native Filmfesztivál, Minimum Party. Talán Félsziget.
*
Egyetemek. A következő mondatok romániai magyar notabilitásoktól hangzottak el, off-record.
“Amilyen színvonalú az oktatás minálunk, jobb lenne, ha eleve útleveleket csináltatnánk a fiataloknak, mint magyar egyetemi helyeket.”
“Sajnálom azokat a fiatalokat, akik elmennek a környező falvakból a csíki Sapientiára, mert így ki lesznek szakítva természetes létmódjukból, és összezavarodva majd nem tudják, mitévők legyenek, ha minden perspektíva nélkül ott állnak diplomásan, felfokozottan”.
“Paradox módon a magyar egyetemeken való diplomás túlterhelés közvetlenül dinamizálja a kivándorlást.“
*
Borboly Csaba. Ő sem egy személy, hanem egy jelenség legkézenfekvőbb mintája. Arról a jelenségről van szó, amely mélységesen elgondolkodtatja azokat, akik abban bíztak, hogy a politikai nemzedékváltás a politikai korrupció visszafogását, tervezhető jövőt hozhat. Borboly esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy az RMDSZ saját képére szocializálta azokat a fiatalokat, akik politizálni kezdtek; Borboly már korszerűbb, mert a felelősség minden, akár legszimbolikusabb tartalma alól is felmentette magát.
Ha Markó politikai nyelvezetében csak ritkán artikulálódhatott a köznapok szempontjából lényeges társadalmi problematika, nemzedéke mégis egy ködös-édeskés nemzetmegmentő felelősség terhe alatt cselekedett. Borbolyt ez a felelősség nem feszélyezi. Kilóra vásárolta be magát a kamarilla kegyeibe, innentől kezdve frappáns politikai ledarálása csak nehezen lehetséges, igaz, nem is lehetetlen. A helyzet mégsem elkeserítő, két okból sem:
1) annak ellenére, hogy Borboly remek úton van afelé, hogy a maga számára tovább gazdagítsa azoknak a pénzforrásoknak a számát, melyeket az évek során ügyesen privatizált, olyan mértékű undort vált ki a jegyezhető fiatal értelmiségiek körében, hogy minden egyes megjelenésével egyre jobban elszigetelődik. Borboly még mindig arra készül, hogy délceg paripáján belegyalogoljon a romániai magyar hajnalba, ami azért mégiscsak túlzás egy olyan ember számára, akinél már egy country-dal néhány sora is kulturális sokkot idézhet elő.
2) a mi nemzedékünk jelentős támadásokat nem mérhet a mostani RMDSZ kamarillára, de ennek stratégiai távlatokban nem is lenne sok értelme. Amit tehetünk az az, hogy saját nemzedékünkkel kezdünk foglalkozni, és minden figyelmünket azokra a jelenségekre irányítjuk, amelyek akkor érintenek majd bennünket, amikor nemzedéktársaink a mostani mamutok helyébe lépnek.
Ezért nevezzük így: kommunikációs szempontból különösen szerencsés, hogy van egy Borbolyunk, mert ő annyira szemléletes példája a dühítő elvtelenségnek, hogy nagyon könnyű negatív szimbólummá emelni. Persze azért lelkünk legmélyén tudnunk kell, hogy Borboly, az ember, és Borboly, a szimbólum két különböző dolog: ezzel némileg Borbolyt, az embert is védjük, és magunkat megóvjuk attól, hogy mániákussá váljunk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!