2017. aug. 19. szombatHuba
30°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Segédszempontok az RMDSZ politikai cenzúrájához

utolsó frissítés: 11:47 GMT +2, 2004. május 25.

Az utóbbi hetekben többször, több kontextusban is felmerült, hogy az RMDSZ politikai cenzúrát vezettetett volna be a romániai magyar sajtóban.

A Gazda-ügyet mindenki ismeri – ha mégsem, katt ide.

A cenzúra-témát nem különösebben kedvelem, főleg ha abban a formában merül fel, hogy az RMDSZ, a romániai magyar realitás nagy machinátoraként ráül a médiára, ami ettől épp csak hogy pislákol. Persze ez is a függvény része, de véleményem szerint nem ez a meghatározó, hanem a romániai magyar sajtó különös mazochizmusa.

Úgy gondolom, ha a sajtó RMDSZ elleni "szabadságharcának" paraméterein belül beszélünk a sajtószabadságról, akkor legfeljebb csak privát politikai topológiánkról számolhatunk be. Azon túl sokat nem érdemes tűnődni, hogy az itthoni magyar hatalom arra törekszik, hogy egy mesterséges, kilúgozott képét láttasson önmagáról, és ezáltal tovább gerjeszti az álszimbólumokkal tűzdelt romániai magyar nyilvánosságot.

Mindez persze ízlés dolga, de szerintem alapvetően a dolgok rendje szerinti, hogy az RMDSZ a médiát a Nagy Hízelgésre Alkalmas Gépezetként – és semmi többként – azonosítja.


Mi más lehetne még a média az RMDSZ számára?

Lehetne például az az intézmény, amely hitelesen, a társadalmi vitára alkalmasan tagolva jeleníti meg az RMDSZ üzenetét. Ennek legfontosabb akadálya az, hogy az RMDSZ-nek nincs társadalmi üzente. Kedveske, ahogy a Duna híradója vagy más médiumok kínosan ügyelnek arra, nehogy azonosítsanak valami üzenetfélét, és meghitt megalázkodással, nevetséges színvonalú, teljesen mindegy, milyen RMDSZ-üzenetű cuccokkal rukkolnak elő napról napra.

De ez is olyan vonatkozás, aminél nem lenne szabad leragadnunk. Hogy az RMDSZ vezetői kínosan megkerülik azt, amit az embereknek valójában mondani kellene, az a becsületesség jele is lehet: maguk sem hisznek benne.

Szerintem az egyedüli dolog, amiben ebben a gondolatközben érdemes hinni, hogy egyszer véget ér az univerzális romániai magyar kínlódás, hogy jogunk van boldogoknak lenni, hogy nem kell a testünkkel őrizni azt a földet, ami számtalan vonatkozásokban már nem az a föld, ami egykor volt, hogy az életnek dinamikája van, igaz, a halál tiszteletreméltóbb, mégis az nyer, aki az életre fogad.


Az RMDSZ-t bírálni jelenség – dekonstrukciós kísérlet

Ha a sajtószabadság kérdésében az RMDSZ média-cinizmusánál és negyed-őszinteségénél ragadunk le, gyöngéden megóvjuk magunkat attól, hogy szakmaivá tegyük gondolkodásunkat. Miért nem szarjuk le a politikai establishment-et azzal, hogy olyan kérdéseket mozgatunk meg, amelyek jelenleg nem politikai kérdések, vagy olyan kérdésekkel is elkezdünk foglalkozni, amelyek általános közérzeti szempontból fontosak, és amelyek egy lehetséges jövőkép vázlatát nyújthatják? Miért nem foglalkozunk azzal, hogy kitaláljuk az új romániai magyar életmodelleket, miért nem viszünk bele a szövegeinkbe több vállalható attitűdöt. És nem utolsó sorban, miért nézzük kicsit le a médiafogyasztót, miért hisszük azt, hogy képtelen a korszerű médiatartalom befogadására?

Ha a média hatalom, akkor ki kell vennie a részét a romániai magyar depresszió kezelésében. Még ha kézenfekvőbb is mindent az RMDSZ-től elvárni és alkalmanként egy nagy, savas publicisztikában gőzölögni, ez azért mégiscsak a könnyebbik része a dolognak.

Miért vesszük zokon, ha az RMDSZ mindenféle vegyes trükkökkel lekap minket egy numerára, ha a magunk részéről nem vállaljuk fel a nyilvánossággal kapcsolatos felelősségeinket? Miért lenne baj az, hogy az RMDSZ kézivezérléssel használja a sajtót, ha a romániai magyar társadalom formálásának összes felelősségét a sajtó kegyesen átengedi a "diabolikus" RMDSZ-nek? Miért baj az, hogy az RMDSZ a Communitas sikátoraiban lekap bennünket egy gyors menetre, ha semmit sem magunkon, mindent az RMDSZ-en kérünk számon?


Mit jelent az, hogy politikailag független?

A szakmában a politikailag független sajtó meghatározása az, hogy sem az RMDSZ sem az MPSZ nem szól bele abba, amit csinálunk. Első nekifutásnak nem rossz, de nem elégendő mégsem. A problémának lehetnek más meghatározásai is. Ezekre teszek kísérletet.

A politikailag független szerkesztőség elsősorban azt jelenti, hogy van egy saját víziója a realitásról, ennek alapján méri fel, hogy a politikai drámát milyen szereposztásban jeleníti meg, hogy kiket határoz meg főszereplőként és kik azok, akik még a futottak még kategóriába sem kerülhetnek be.

A saját vízió azt jelenti, hogy a szerkesztőség nyitott arra, hogy folyamatosan leellenőrizze szempontjait, és minthogy ez nem csekély feladat, ennek érdekében mindenféle konvencionális és nem konvencionális technikákat is alkalmaz.

Tehát politikailag független szerkesztőség az, amely egyáltalán képes elgondolni valamit a világról, vagyis tudatosan értelmez mozgásokat, és nem esik bele abba a hibába, hogy elfogadja a politikusok helyzetmagyarázó kliséit.

Attól, hogy egymás mellett közlünk két ellentétes politikusi nyilatkozatot, még nem vagyunk függetlenek, mert még mindig csak a politikusok szemével láttatunk. Nem arról van szó, hogy szubjektív trükkökkel torzítani kellene a dolgokat, hanem arról, hogy jó mindennek megadni a tágabb kontextusát is. A politikai függetlenség tehát szakmai kihívás.

Politikailag független szerkesztőség az, amely eldönti, mennyit foglalkozik politikai kérdésekkel, és tudatosan próbál nem politikai témákat is közéleti témákká tenni. Ha azt hisszük, hogy csak a politika lehet komoly téma, akkor úgy gondolkodunk, mint a megtévesztett olvasóink, akiket annakidején mi idomítottunk be. A politikai függetlenség a politikum bizonyos zárójelbetételét is jelenti. A politikailag független sajtó azt is jelenti, hogy nemet mondunk a politikára. A politikai függetlenség tehát szakmai kihívás.

Politikailag független szerkesztőség az, amely ráébredt a különböző véleménykiegyensúlyozási módszerek fogyatékosságaira. A legkézenfekvőbb, hogy minden megkérdezettet megszólítunk, de vannak olyan helyzetek, amikor a téma olyan, hogy itt nem alanyok, hanem bonyolultabb képletek ütköznek.

Ha az RMDSZ a romániai magyarság legitim politikai szervezete, akkor miért kellene az MPSZ-t is megszólítani? És ha mégis, akkor milyen arányban? Van-e értelme abból kiindulni, hogy az RMDSZ a parlamenti képviseletünk? Ha igen, akkor érdemes-e azon elgondolkodni, hogy lehet, mindössze arról van szó, hogy az RMDSZ túlnyerte magát?

Ha így lenne, akkor mégis mi a súlya az MPSZ-nek? Ugyanaz, mint Szász Jenőnek? Lehet-e egyszerűen azért súllyal felruházni az MPSZ-t, mert az RMDSZ esetleg túlnyerte magát? A belebonyolító kérdések sora persze sokáig folytatatható. A lényeg: hogyan lehet összemérhetetlen dolgokat egymással összemérni?

Nyilván sehogysem. Egyes szerkesztőségek úgy kezelik ezt a kérdést, hogy minden hülyeséget publikálnak, függetlenül attól, hogy melyik oldalé – ez a politikai függetlenségi technikájuk. Csakhogy a szerkesztő feladata épp abban rejlik, hogy szelektál, minthogy van realitás víziója aminek alapján megteheti, hogy szelektál. A politikai függetlenség tehát szakmai kihívás.

Hogyan lehet a kompenzációs kényszerpályáról lekerülni? Attitűddel, karbantartott világképpel, megalapozott és jól bemért kritikával. Van-e olyan romániai magyar főszerkesztő, amely felér a feladatához? Egy lapnak folyamatában kell elfogulatlanságáról képet adnia, nem azáltal, hogy kínosan ügyel arra, hogy egy-egy napi kiadásban minden jól ki legyen centizve.

Lehet, ez a televíziós műfajban máskép van, mégsem látok bele abba, miért lenne az baj, ha Szilágyi vitapartner nélkül beszél egy műsorban akár kényes kérdésről is, ha legközelebb ugyanabban a tematikában más is szót kaphat? (Nem beszélve arról a nem elhanyagolható tényről, hogy az azelőtti adásban senki nem tette szóvá, hogy Borbély, egy szintén vitás kérdésben vitapartner nélkül szólózik – a kérdést azért dobtam be, hogy ne tűnjön úgy, hogy az általánosságok szintjén maradva bármit is meg akarnék úszni).


Mi az, aminek ki kell tudódnia?

Minden derüljön ki, a dolgokat ki kell mondani – tetszetős álláspontnak tűnik. Hogy mégsem vagyok ennek a radikalizmusnak a pártján, annak három oka van:

1. Bizonyos, jelentéktelen dolgok bátor kimondásával technikailag, emberileg, pszichológiailag lehetetlenné tesszük jóval fontosabb dolgok megfogalmazását.

2. Jelentős kérdés, hogy a romániai magyar nyilvánosság érett-e arra, hogy befogadja a politikai horrort. Felkészítette-e a sajtó a nyilvánosságot arra, hogy a maga teljességében tudja megérteni egy-egy probléma adatsorait, ha sokkal egyszerűbb dolgokra is képtelen? Ha ennél a pontnál valószínűleg sok sajtós kollegám rosszallását nyerem is el, akkor is megkockáztatom, hogy komplex problémáknak mindig lehet egy-két populista és számtalan árnyaltabb prezentálási módja, és mi gyakorta az egyszerű igaságokat az egyszerű embereknek munkamódszerrel dolgozunk. Vajon mi magunk fel vagyunk készülve arra, hogy ne a populista, könnyen-gyorsan nagyotmondani tengelyen dolgozzuk fel különféle kényes kérdéseket? Persze hogy nem. Mert más az, hogy leírunk kényes dolgokat és megint más az, hogy esélyt adunk arra, hogy azok valóban kiderülhessenek.

3. “A dolgot kimondani” valahol tudat alatt azt feltételezi, hogy mi majd bizisten megmutatjuk. Vagyis gyakran elsősorban rólunk szól, nem a problémáról, amiről beszélünk. Sokkal rokonszenvesebb lehetne “a dolgokat elmondani” közelítés. Erre viszont nem hiszem, hogy szakmailag a kritikus nagyságrendű újságíró tömeg fel lenne készülve.