2017. április 24. hétfőGyörgy
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Egy privát gyûlölet fejlõdéstörténete

utolsó frissítés: 15:14 GMT +2, 2003. május 21.

Vannak olyan helyzetek, mikor milliókat érintõ kérdésekrõl pár ember dönt. Van, hogy a döntés történelmi hangulatban, vagy-vagy helyzetben mindössze pár pillanat alatt, mondjuk egy tükörré lakkozott asztalnál ülve születik.

És persze van, hogy hosszabb lejáratú projektek közben egy egész döntési folyamat alakítja ki a dolgok menetét. Így vagy úgy, a fontos döntéseket gyakorlatilag mindig egy maréknyi ember hozza meg, többnyire a köznapi politikai rutin folyamán. Maréknyi választottunk, amely helyettünk dönt minden döntésében, implicit arról is dönt, hogy a maga során a mi döntési horizontunk hogyan alakuljon, vagyis minden liberális, megengedõ vagy dogmatikus, kirekesztõ döntés a modernizálódásról és a demokráciáról és a közérzet alakulásáról hozott döntés is.

Döntési horizontunk fullasztóan leszûkült, errõl szól ez a szöveg.

Romániai magyar választottaink feltételezett vagy tényleges asztalközössége mintha már nem is a mindannyiunkat érintõ közös dolgainkról szólna, hanem elsõsorban privát játszmáik menetérõl. Mert ezek a privát játszmák váltak a romániai magyarság nemzeti ügyévé. Nincs miért restnek lenni, a Markó-Tõkés virtuális asztalközösségre gondolok és arra, hogyan vált egy privát inkompatibilitás felelõtlen, sorsainkról szóló játszadozássá.

Markó és Tõkés konfliktusában három réteget különböztetek meg: van a kizárólag rájuk tartozó privát része, a médiában exponált vonatkozások és végül a konfliktus nemzeti üggyé válásának rétege. Meggyõzõdésem, hogy Markónak és Tõkésnek munkatársaival is lehetnek kisebb-nagyobb játszmái, ezek senkire sem tartoznak, csak azokra, akik részesei -- ez a szint a romániai magyar sajtóban gyakorlatilag soha nem jelenik meg -- sajnos vagy szerencsére, nem tudom. Megjelennek viszont a nyilvánosságnak kimért üzenetek, így a romániai magyar politikai sajtó története lassan leírható úgy is, mint Markó és Tõkés ping-pong meccsének, adogatásainak története. Annak ellenére, hogy általában Tõkés szervál ebben a mediatizált kis romániai magyar szappanoperában, Markó is felvillantja ütõjét, ami ugyan nem olyan virgonc mint a Tõkésé, de jóval szélesebb. A médiaharc élvezetes és nem minden tanulság nélküli, és hát a politikusok munkamódszeréhez tartozik, hogy ellenfeleket azonosítsanak, ez belefér. A magyar, ha politikus, igenis legyen a magyar ellensége, kell a nyilvános megmérettetés, kell birok, ez a konfliktus mozgásban tartja a dolgokat. A mozgás pedig jó.

Lehet, hogy Markó és Tõkés két gyökeresen eltérõ értékrendet képviselõ vezetõ, lehet, hogy a politikai inkompatibilitásuk valójában genetikai és nincs rá gyógyír, lehet, hogy Markó titokban többször segítette és védte Tõkést, mint Tõkés gondolná illetve fordítva, Tõkés többször szedte ráncba csapatát és tartotta vissza rossz ízlésû lejáratási akcióktól, mint Markó sejtheti. Lehet, hogy a sértettség, megbántottság, gyûlölet jogos, lehet, hogy közülük egyvalaki valóban semmi máson nem mesterkedik, mint a másik lejáratásán és a másik a politikai játéktérrõl való kiszorításán. Lehet, hogy csak a pénzrõl szól az egész. Lehet, hogy egyszerûen csak a magyarországi játszmák gyûrûznek tovább itthon is. Tény, hogy kapcsolatuk nagyon terhelt, s valószínûleg már maguk sem tudják, hogy a párbajban eldördült hatalmas féligazságok füstje mit is fed el valójában. És talán jobb is tényként elfogadni, hogy a konfliktusok normális emberi viszonyok, nem jellemhiba kérdése, mert semmi sem jellemhiba, ami emberi, túlságosan is emberi. Mint láthattunk, a békítési kísérletek naiv gesztusok csupán, mert a két fél lehet eltérõ, de bizonyos mértékben mindenképp a másik ellenlábasaként határozza meg önmagát. Az önreflexió öntagadással járna, és erre tényleg csak a legnagyobbak képesek, azok, akiknek életérõl karácsonykor mutatnak be filmeket. Egyrészt személyes, enyhén neurotikus, valamennyire mediatizált, féligazságokkal tovább görgetett balhéról van szó, hát igen, így megy ez, talán jól is van így.

Mindeddig minden normális, nem magasztos, felemelõ, heroikus, hanem csak egyszerûen normális. Miért ne lehetnének pont vezetõink kibékíthetetlenek, ha mi magunk is akár egy életen keresztül haragot tartunk? Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk mindkettõjüket elfogadni, ha tehetjük, szeretni, ha nem, nem. Jó buli, jó nézõnek lenni, sportról van szó, miért ne élvezhetnénk. Eddig a relatív normalitásról. Most beszéljünk az agyrémrõl: a Markó-Tõkés konfliktus túlhaladta reális kompetenciáit és szocializációs elvvé vált. Ez sem Markónak, sem Tõkésnek nem lett volna szabad megengednie. A romániai magyarság kis Markók és kis Tõkések, kis Szász Jenõk és kis Verestóy Attilák (folytathatnám) tét nélküli, primitív és keserû konfliktusává vált. Hogy ebben találtuk magunkat, az vezetõink hivatali visszaélésének egy különös módjáról tanúskodik.

Egy snitt: Udvarhelyen a gyerekek összeverekednek az iskolában -- politikai alapon. A helyzet elfajult, és ezt sem Markónak, sem Tõkésnek nem lett volna szabad hagynia. Ezt sem Verestóynak, sem Szásznak nem lett volna szabad hagyni.

Ez róluk szól, az õ emésztésükrõl, az õ hormonális helyzetükrõl, az õ géntérképükrõl, az õ eszmei harcukról, és nem azokról, akik választották õket. Mi ebben nem számítunk, itt csak õk vannak és mindaz a megfogható és megfoghatatlan, amit összerakni senki sem tud már. Elfogadom a gyûlölet létjogosultságát, a politikai játszmák rokokó romlottságú jellege kimondottan szórakoztat, valószínûleg, mert magam is romlott vagyok. Ha harc, legyen harc, de ne legyenek sorozások és ne mi legyünk a katonák, akiknek egyébként fogalmunk sincs arról, hogy valójában mi is történik, csak azt remélhetjük, hogy mi vagyunk azok, akiknek veretes erkölcsi alapja van néha az ellenféllel pitiánereknek lenni. Nem az a kérdés, hogy ebben a Markó-Tõkés játszmában ki tehetõ inkább felelõssé a kialakult helyzetért -- nem nehéz aránytalanságokat azonosítani, de a kicsit és a nagyon között a mostani helyzetben már alapvetõen nincs különbség. Bizonyos ziccereket ki kell hagyni, függetlenül attól, mi a politikai ára. Ez az elv már nem elv, hanem kivétel.

A centrumot keresem. A centrum nem a harmadik út, nem egy új párt, nem egy kulturális lobbi, nem a felekhez képest van középen, a centrum nem a nemzet egyesülésének kedves utópiája, hanem maga a koordinátarendszer. A romániai magyarságot a két hadsereggé válás mintegy predesztinálja arra, hogy teljesen elveszítse támpontjait, ezáltal normalitását, hogy az értékviták helyet programvitákban gondolkozzon, hogy beengedje, és értékén mérje az innovációs törekvéseket. A harc olyan fanatikussá vált, hogy a veszteségek és a pocséklás már nem számítanak, csak a mindenáron való elõrenyomulás. A sorozás általános, azt, aki kimarad, pedig nem igazán érti senki. Hogy a dolgok így alakultak, az Markó, Tõkés és a köreik hiú játékainak következménye. Most, hogy például a párhuzamos rendezvények szervezése gyakorlattá vált, a választási kényszer kiélezettebb, mint valaha. A kongresszus és az árnyékrendezvény, a két egymásra szervezett diákfesztivál -- az elv tisztán megmutatkozik. Az erõsebb szenvedély gyõz, a nevetségesség érzetét legyûri az ellenfél gyûlöletének szenvedélye. Egy akár tiszteletre méltó privát konfliktus nemzeti ügyünké vállhatott -- ez agyrém, ezt éljük.