2017. június 27. keddLászló
32°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Az F-betűs szó

utolsó frissítés: 10:50 GMT +2, 2017. március 30.

A frusztráció nálunk nem kellemetlenség, nem tünet, nem nemzeti jegy. Más, több. Egy intézmény. És ha intézmény, lehet nagybetűvel írni.

Hogyan is beszélgetünk mi, romániai magyarok a közügyekről?

. Beszélünk aggodalmaskodva. Ezt nem így kellene, azt nem úgy kellene. Hümhüm. A külső szemlélő számára ez a féltés beszédmódjának látszik, és kétségtelenül lehet benne féltés is. Az öregek, ha féltenek, így beszélnek. De többnyire inkább valamiféle junk álféltés beszédmódja ez, amely lehetővé teszi, hogy a beszélő “optimizáltan” vállaljon felelősséget a tágabb történésekért. Ha fiatalabb ember aggodalmaskodik, van ebben “a jelenlévők mindig kivételek” típusú simulékonyság is.

Beszélünk még pártosan. Ezek a látszólag különböző, ám alapvetően nagyonis egy kaptafára készülő diskurzusok. A bennfentesség különböző fokozataival kecsegtetnek, motivikusan mégis szegényesek. Nincs ezen mit szépíteni, az értelmiségi egy, nem ritkán pannon párt PR-jának segítségéhez fordul, innen tudja meg mit, mikor, miért gondol. Vagy kit, miért, mennyire és hogyan szeret/gyűlöl. Hogy milyen a beszélgetés intellektuális együtthatója, most már simán meg lehet állapítani abból, hogy van-e az asztalon Csíki Sör.

Beszélünk még rendszerellenesen, ami többnyire nem sokkal több, mint egyes korábbi sérelmeink antimodernizációs elemekkel tűzdelt racionalizálása. A rendszerellenes diskurzus a romániai magyar térben azzal kecsegtet, hogy a beszélő mintegy kint van. Abban a törekvésében, hogy még inkább kint akar lenni, alapvetően mégis bent van.

És beszélünk még valamiféle régivágású értelmiségi integritással is. Ez a beszédmód elsősorban a romániai magyar társadalom teljesítményét firtatja, nem annyira a belső viszonyait. Akármelyik beszédmód tehet úgy, mintha a teljesítményt elemezné, de az integrus beszélő rendelkezik az érdemi felkészültséggel is, és a megismerési vággyal is. Mindeközben fel tud mutatni valamiféle nyugodt közösségi elkötelezettséget is. Ez a beszédmód nemcsak, hogy lehetséges, de létezik is. És nemcsak, hogy létezik, értékelni is szoktuk. Ez például Szilágyi N. Sándor beszédmódja. Ő bizonyos hetekben többet ér, mint az egész romániai magyar sajtó együttvéve.

De nem csak ő játszik. Vannak más szerzőink is. Egyik szerző engedélyével beidézem azt a Facebook posztot, ami véleményem szerint az utolsó hetek egyik legfontosabb magyar nyelvű közéleti szövege, és az integrus beszédmód típusos példája.

Horváth István: EGYÁLTALÁN MIÉRT VAN?


Szkülla és Kharübdisz között
Miért nem reformálta meg az egész politikai rendszert, hogy ne legyen folyamatos demokrácia deficit egész Romániában?
Miért nem teremtett hatékony, állampolgárbarát államot?
Miért nem alakult ki Romániában egy teljes állampolgári egyenlőségre alapuló, etnikailag semleges demokrácia?
Miért nincs autonómia, vagy föderalizmus, vagy még ennél is több?
Miért nincs piacgazdaság? Miért szemléli tétlenül az ipar leomlását? Miért van ilyen kíméletlen piacgazdaság? Miért nincsenek befektetők? Miért ezek a befektetők vannak?
Miért nincs európai szintű erdélyi infrastruktúra? Miért nincs elegendő fejlesztési pénz az önkormányzatoknak?
Miért folytat folytonosan alkupolitikát, ahelyett, hogy az elvekért szálna harcba?
Miért szavazta meg annak idején azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik az igazságszolgáltatás (és más szervek) jelenlegi túlkapásait?
Miért nem támogatja teljes mellszélességgel és fenntartások nélkül a korrupcióellenes harcot?
Miért nem elég konzervatív/liberális/baloldali?
Miért nem elég plurális?
Miért nincs egyértelmű ideológiai elkötelezettsége?
Miért nincs jóban a magyarországi nemzeti erőkkel?
Miért dörgölőzik a magyarországi nemzeti oldalhoz?
Miért nem eléggé Magyar?
Miért etnicizálja a politikát? Miért magyarkodik, ha talál, ha nem?
Miért nem fogadtatja el a román politikusokkal és a közvéleménnyel a Nemzeti Ünnepeink feltétlen tiszteletét?
Miért vesz részt a román Nemzeti Ünnepek alkalmával szervezett megemlékezéseken?
Miért nem képes minden magyart mozgósítani?
Miért akarja egyedül kisajátítani a romániai magyar politizálást?
Miért nem támogatja eléggé a kultúrát?
Miért azt a kultúrát támogatja, amit? És miért nem átlátszóbb, semlegesebb, amikor kultúratámogatás történik?
Miért kellett bizonyos tantárgyakat románul tanulni a magyar gyermekeknek?
Miért nem tudnak jól a magyar gyermekek románul?
Egyáltalán miért nem oldja meg az oktatás gondjait?
Miért szól bele az oktatásszervezésbe, és nem hagyja azokat az érintett pedagógusokra és szervezeteikre?
Miért nincs Bolyai egyetem?
Miért nem tartja tiszteletben az egyetemi autonómiát?
Miért nem támogatja eleget az egyházakat?
Miért támogatja a papokat?
Miért nem fejeződött be a visszaszolgáltatás?
Miért juttattak annyit az egyházaknak? (És ha már igen) Miért nem néz utána, hogy miként hasznosulnak a visszajuttatott javak?
Miért nem működik hatékonyabban mint szervezet?
Miért nem fordít minden állami pénzt közösségi pályázatra?
Miért fogy a magyar?
Miért juttatják eszünkbe folyamatosan, hogy kisebbségiek vagyunk?
Miért élnek sokak etnikai burokban, elfeledve, hogy kisebbségiek vagyunk?
EGYÁLTALÁN MIÉRT VAGYUNK KISEBBSÉGIEK!?
EGYÁLTALÁN MIÉRT VAN!?


A F-betűs szó

Amikor a romániai magyar társadalom és annak alrendszereinek különféle higgadt teljesítménykritikáját adjuk, csak részben mentesíthetjük magunkat például azzal, hogy
- történelmileg meghatározott abroncsba szorultunk
- drámai szintű a külső és belső erőforráshiány
- közösségünk java tradicionálisan immúnis az új vívmányok iránt, és ezzel mintegy már be is teljesítette sorsát.

A számtalan rossz adottság mellett, amelyekről aligha tehetünk, fennáll és valamiféle árnyékintézményként fejti ki hatását egy olyan önkorlátozó szabályegyüttes is, amiről a továbbiakban részletesen írok. Többnyire valamelyik tünete által tudjuk kifogalmazni. Van, aki azt mondja, hogy általános a víziótlanság. Más úgy fogalmaz, nincsenek valós koncepciós elemek a romániai magyar projektben. Más: nincs világos, érthető és motiváló közösségi cél, csak ügyek, konfliktusok és rövidtávú érdekek vannak. És ezzel nem tudok nem egyetérteni. Persze adott valamiféle közösségi etikai nyomás is. A magasztos teher. Ha mégis valaki jövőről, boldogulásról, megmaradásról, identitásról stb. beszél, nehéz nem kihallani belőle a 90-es évekbeli falszettót.

A beteljesületlenség és a releváns célkijelölés folyamatos odázása a frusztrációt a romániai magyar értelmiségi közösség alapvető létélményévé koronázza. Annak idején azt hittem, hogy a frusztrált emberek relatív magas száma a romániai magyar elitben valamiféle hülye véletlen, és amúgy is, legfeljebb csak a magánéleti mizéria részeként fejti ki hatását. Később a frusztrációt már valamiféle groteszk nemzeti szépségjegynek láttam. Mára már inkább arra hajlok, hogy a tiszta és átgondolt közösségi célok meghatározásának negligálása nem véletlen. Inkább arról van szó, hogy az elit nem kis részének frusztrációja egy olyan interszubjektív tudatállapotot tart fenn, amiben egyenesen képtelenség előremutató célmeghatározó beszélgetéseket intézményesíteni, majd azok esszenciáját a politikai cselekvés nyelvére lefordítani. A frusztráció nálunk nem kellemetlenség, nem tünet, nem nemzeti jegy. Más, több. Egy intézmény. És ha intézmény, lehet nagybetűvel írni. Hogy legyen még tisztább, Frusztráció, itt nem a pszichoterápia tárgykörébe tartozó lelki jelenség, sokkal inkább valami olyan szerkezet, amit más-más vonatkozásban az etnográfiai megfigyelések, a beszédaktusok vizsgálata vagy adott esetben az intézményszociológia mutathat ki igazán.


A F-betűs szó kritikája

Szellemes naplóírók és veretes aforisták nem átallották leleplezni, hogy bizonyos szavak konok, repetitív használata jócskán gyanúba hozza a használókat. Olyan, ez, mint a bogáncs: minél inkább megpróbálod lerázni magadról, annál jobban tapad. Ilyen szó például az erkölcs. Gyanús sokat hangoztatni. Vagy a középszer. És ilyen szó a frusztráció is. Ha valaki gyakran használja ezt a szót mások jellemzésére, nagy valószínűséggel, a maga során...


Mi a baj a Frusztrációs szolgálattal?

Annak ellenére, hogy úgy sejtem, a Frusztráció átvilágítása nagyobb és tanúságokkal telítettebb téma, mint ameddig itt eljutok, a hipotézisem az, hogy ez a beszédhelyzeteinket, interakcióinkat és attitűdjeinket rendező kódsor jelentősen csökkenti annak esélyeit, hogy arra érdemes és reális közösségi célokat tűzzünk ki. A Frusztrációban az a legimpozánsabb, hogy minden látszat ellenére nem modernizációs probléma. A sok tekintetben legmodernizáltabb aktorainkat ugyanúgy meghatározza, mint a legvigasztalhatatlanabb konzervatívjainkat. Azok, akik közösségen belülinek tudják magukat, én is, te is, ő is, így vagy úgy, de beleromlunk, vagy, ha jobban tetszik, beleérünk a Frusztrációs logikába.

Mondok egy aktuális példát. Az egyik színházunkban egy vendégrendező, aki elég eredeti ahhoz, hogy ne értsék még a színészek sem, bántalmazott egy színésznőt. A színház igazgatója megpróbálta bagatellizálni az ügyet, de a média nem segített ebbéli törekvésében. Mindeközben eminens női mozgalmisták az igazgató védelmére kelnek, hogy tudniillik ez most nem az a helyzet, amikor az igazgatót kellene célkeresztbe venni. Mi történik itt? Jellemzően az, hogy a Frusztrációs szolgálat blokkolja azt, hogy különválasszuk és elemeiben vizsgáljuk a dolgokat. Ha külön tudnánk választani azt, hogy egész precízen mennyiben felelős egy igazgató, és honnan lép be a libsi szent teheneket védő szakszervezet, könnyebb lenne a dolgunk. De ezek az amúgy nagyon egyértelmű vonatkozások a nyilvános terünkben szétválaszthatatlanok. Lehet, hogy az illető igazgató amúgy remek rendező, remek igazgató, retrolibsi szimbólum és amúgy is élmunkás, de itt és most nem tűnt egy Graal lovagnak, inkább valamiféle rossz falusi polgármesternek. Miért szenvedne csorbát a liberális népfront, ha ez a dolog tematizálásra kerül? Az külön súlyos, hogy olyan emberek, akik elvben feministák, a gyakorlatban, ha szent bikákról van szó, brandmanagerekké válnak. A jelzett eset nem egy anomália, millió és millió ilyen van. Csöppet sem anomália, hanem annak természetese módja, ahogy a Frusztrációs szolgálat működik, ideológiai, világszemléleti, bármilyen romániai magyar közösségen belüli relativizmus nélkül.


Miért nem tudjuk a dolgokat darabjaiban értelmezni?

A fenti példa nem önmagában érdekes. A politikai tér tele van ezekkel a “természetes anomáliákkal”. Annak idején úgy gondoltam, Tőkés László egyszerűen csak sajátos. Már tudom, hogy az a nagyon konfúz mód, ahogy szerepeket osztott magának, azért és úgy volt lehetséges, ahogy és ameddig társadalmunk Frusztrációs szolgálata megengedte. Emlékezetes számomra az, amikor EP-kampánya során Tőkés Lászlótól valaki számonkérte a politikai programját. Ő erre azt válaszolta, neki nem kell leírnia a programot, hiszen: ő a program. Nem kell program, mert a program én vagyok – ez par excellence a Frusztrációs szolgálat önmeghatározása is. Tőkés László jellegzetesebb erdélyi magyar ember, mint azt sokan hinni szeretnék.

Miért zárkózunk el az analitikus gondolkodástól? Miért féltik egyes feministák a sunnyogó színházigazgató reputációját jobban, mint deklarált értékeiket? Miért nem tudjuk a dolgokat hidegen különválasztani, a kérdéseket izolálni, és berendezni valamiféle megnyugtató analitikus rendet?

Az egyik ok az, hogy azok, akik képesek lennének rá, többnyire hallgatnak. Nem éri meg rendet teremteni. A politikailag finanszírozott intézmények, neurotikus érdekcsoportok és opportunista klientúrák érzékeny rendszerében nem éri meg. Kis piac, kevés lehetőség, kevés pénz, nagy óvatosság.

A másik ok ennél is nyomósabb. Az egyik Frusztrációs alaprítusban keresendő. Az alaprítus szerint:

A. Semmi sem az, aminek látszik. Mindig obskurus személyes érdekeknek kell lenniük minden mögött. A tények látszatok. A sejtések a tények. Kis értelmiségi közösség vagyunk, ahol szinte mindenkinek szinte mindenkivel van valamiféle terhelő előtörténete. Ebből kifolyólag mindenre van egy mélyebb, személyesebb és sötétebb magyarázat is. Képesek vagyunk azonnal és fenntartások nélkül a nyilvánvalóan szakmai vagy morális deficites ügyek leleplezése mögött is obskurus személyes szcenáriókat feltételezni. Mindenre van mentség. És ugyanakkor semmire sem.

B. Minthogy semmi nem bír önmaga lenni, nem is érdemes, hogy önmaga legyen.

C. Ebből kifolyólag, lásd ismét az A. pontot. A ciklus végtelen.


További Frusztrációs alaprítusok

Ahhoz, hogy szemléltessem, miért nem, vagy miért csak nagyon ritkán lehetségesek közösségi célmeghatározó interakciók a romániai magyar elitek között, felvázolok egy – elismerem, továbbra is áltudományos – modellt.
1. Ha ketten “értelmiségi helyzetben” ismerkednek meg, többnyire abból indulnak ki, hogy a másik valószínűleg frusztrált. Ezért az interakció első része prevenciós, amiben a felek biztosítják egymást afelől, hogy rendkívül értékelik a másikat. A legtöbb beszélgetés ebben a rítusban többnyire ki is merül.

2. Ha beszélgetés mégis elmélyül, a sérelmi anekdotakincs megosztása irányába mozdul el. Annak függvényében, hogy aggodalmaskodók, pártosak vagy rendszerellenesek vagyunk, a sérelmi tőke megosztását átjárhatja több-kevesebb rivalizálás is, főleg abban az esetben, ha a társadalmi pozíciók nem határozzák meg eleve a viszonyokat. Miként ki lett mutatva, hogy azok, akik rendszeresen néznek szappanoperákat, valami miatt azzal a tudattal vannak, hogy sok a barátjuk, úgy azok, akik számos sérelemmegosztó beszélgetésben vesznek részt, azzal vigasztalják magukat, hogy rengeteget tettek a romániai magyarságért. A sok sérelem autoheroizál.

3. Abban az esetben, ha valamiféle közös fókuszban lévő romániai magyar projekt értékelése történik, feltéve, hogy egyik beszélő sincs közvetlenül érintve benne, nagy valószínűséggel megállapításra kerül, hogy az illető projekt szar. Ha ebben konszenzus van, a beszélgetés jó hangulatúnak tekinthető.

4. Abban az esetben, ha a beszélők valamiféle közös cselekvés mellett kötelezik el magukat, az akadályokról, nehézségekről és egyéb buktatókról nem szokott szó esni. Az akadályok senkit nem érdekelnek. De ez az optimista, sőt lelkes tervezgetés ritkán folyatódik. Az, hogy többen, többször vesznek részt hasonló, minden konkrét haszon nélküli, ám akkor nagyon elkötelezettnek tűnő tervezgetésben, soha nem veszi el a résztvevők kedvét attól, hogy legközelebb, megfeledkezve a legutóbbi, nem beteljesített tervekről, új érzelmeket tápláljanak teljesen új tervek iránt. Lesznek, akik úgy találják, iróniám túlzó. Valójában szó sincs iróniáról. Tapasztalatom szerint a romániai magyar projektmanagement alapja, hogy a számonkérés nem lehetséges. Nem illik, nem tanácsos és nem biztonságos számonkérni. Így válik értelmetlenné a teljesítés. De azért a jó rész, a tervezgetés megmarad és, ha visszás elégtételt is, de elégtételt ad.

5. Mindezek ellenére azért vannak történések. Ezek háromfélék. Vannak egyrészt az áltörténések, amelyek nem lényegesek, persze mindenki azoknak véli őket, de ez tévedés, mert nem azok. Vannak még az igazi történések, akikről senki nem beszél, pedig ott a lényeg. És vannak még a teljesen nagyon igazi történések, amikről a sok hülye persze nem beszél, mert azok mind az úgynevezett igazi történésekről beszélnek, pedig nem azokról kellene. És minél mélyebb ez a spirál, annál inkább kaparunk a felszínen.


Mi lesz abból, ha nem éri meg bírálni


Annak ellenére, hogy nem vagyok sem egy György Attila, sem egy Kántor Lajos (asszerció, amellyel, gondolom, mindketten egyetértenek, méghozzá készségesen) úgy sejtem, van bennünk valami közös, nagyonis romániai magyar. Hogy mielőtt bírálunk, így vagy úgy nagyonis számolunk annak lehetőségével, hogy jóvátehetetlenül rombolunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy mégiscsak azzal rombolunk jóvátehetetlenül, ha soha nem bírálunk. Nem tudom, más hogy van vele, de én teljesen határozatlan vagyok abban, hogy mikor kell, és mikor nem kell bírálni. Van, amikor tud hatni rám az érv, hogy nem baj, hogy valami szar, végre valaki próbálkozott, és csinált valamit. Van, hogy elfogadom azt az érvet, hogy kellene adni még egy esélyt, nem kellene rögtön elkaszálni a nyilvánvalóan mellément dolgot. De van, amikor nem. Ha van e tekintetben inkonzekvens szerző, akkor az én vagyok.


Esettanulmány. A #REZIST mozgalom

A minap sikerült nagyon felidegesítenem egy bukaresti RMDSZ-képviselőt. Vigasztalja az, hogy én legalább élveztem. Összefoglalva, az illető a SRI által vezetett, tájékozatlan és felszínes idióták gyülekezetének tartja a #rezist mozgalmistáit. Az #rezist-esekkel szembeni irónia annak idején általános volt az RMDSZ-es politikusok között. Ez azóta árnyaltabb lett, és a nyitottabb elmék már értik azt, hogy a román társadalomban olyan folyamatok zajlanak, amelyeket a romániai magyar buborékból nincs ahogy lekövetni. A mi nagy sztorink a román titkosszolgálatok visszás társadalmi szerepvállalása. Az, hogy valószínűleg nincs olyan épeszű ember, aki borzongva ne sejtené, hogy lehallgatják a telefonját. Az, hogy nem tudjuk feldolgozni azt, hogy Horváth Anna ellen eljárás van, Dorin Florea ellen viszont nincs. Másrészt azt látjuk, ezek a mi nagy értelmiségi sztorijaink, az elitdrámánk valójában nem érdekli a romániai magyarokat. Úgy tűnik, ezeket a történeteket nem tudjuk elmesélni a romániai magyaroknak, mert ezek nemhogy a politikusoknak nem hisznek már, hanem az újságíróknak sem. És, bocsi, a papoknak is alig.

Azzal, ahogy intézményesítettük a Frusztrációt, a romániai magyar emberekkel is fokozatosan elvesztettük a kapcsolatunkat. Úgy tűnik, Orbán Viktor fontosabb választási üzenet, mint az, hogy Erdélyben a jövő. Akik ismerik, hogy a médiatérben milyen hatalmas torzulások vannak, könnyebben megértik azt, hogy miért kell Orbán Viktor az RMDSZ-nek úgy, mint egy meleg szelet kenyér. Azzal, hogy a nyilvánosságunk fontos részét koncesszióba adtuk Magyarországnak, jelentősen megnehezítettük, hogy a romániai magyarok értsék azt az országot, amelyben élnek. Mindeközben mi magunk, romániai magyar értelmiségiek is hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy zajlik egy új országprojekt, amelyet nem tudunk a régi paneljeinkkel megmagyarázni. A #rezist mozgalom ennek a nagyvárosi Románia-projektnek a harsány pop cultos vonatkozása. Lehet, hogy a srácok felszínesek, lehet, hogy nem racionálisak, lehet, hogy némileg meg vannak vezetve. És, gondolom, elég idegesítőek is. És hát nincsenek is olyan sokan. Sokkal több például a PSD szavazó. De vajon ha az ország GDP-je szempontjából vizsgálnánk őket, milyen lenne az arány? Ha a jövőkép modernsége szempontjából hasonlítanánk össze az átlagos PSD-s szavazót és az átlagos #rezist mozgalmistát, mi lenne az eredmény? Durva, vagy ahogy Esterházy mondaná: ádáz.

Tény, hogy a mi társadalmi alapélményünk és a #rezist mozgalmisták társadalmi alapélményei között kevés a közös. De az a hatalmas szakadék, ami a két alapélmény között van, némi aggodalomra adhat okot. Kevesen vállalkoznak arra, hogy elmeséljék, lefordítsák a mi alapélményeinket a #rezistesek nyelvére, illetve vissza. Miért? Mert a Frusztrációs szolgálat erősebben fejti ki hatását, mint a titkosszolgálat.