2017. december 14. csütörtökSzilárda
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Szijjártó Péter okulására

utolsó frissítés: 17:03 GMT +2, 2016. december 6.

Nem tudtam, hogyan fejtsem ki konstruktívan, miért tartom romániai magyar perspektívából szerencsétlennek Szijjártó Péter diplomáciai bojkottját. De már tudom. Egy klasszikussal!

Az MTI hír így szól: Szijjártó Péter csütörtökön a közmédiának nyilatkozva hangsúlyozta: a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december 1-jén, furcsa lenne, ha a Magyarországot képviselő diplomaták, külügyminisztériumi alkalmazottak román nemzeti fogadásokra járkálnának ezen a napon. A külgazdasági és külügyminiszter hozzátette: megtiltotta minden külképviseleten dolgozó magyar diplomatának és mindenkinek, aki a minisztériumban dolgozik Budapesten, hogy részt vegyen akár Magyarországon, akár külföldön rendezendő román nemzeti ünnepi alkalmakon.

A reakciók jöttek. A legkalandosabb Gál Máriáé, aki egy inkább indulatos, mint érvelő szöveget írt arról, hogy miért szerencsétlen Szijjártó Péter bojkottja. Idézem: “Persze, azért lehet bunkónak lenni e körökben is, de nem biztos, hogy hasznos az országnak annak is látszani. Mi lesz a magyar külügy következő lépése? Letiltják a francia ünnepen való részvételt Trianon miatt, az osztrákot a 13 aradi vértanú és az oroszt 1956 leverése miatt?

Most, hogy a teljes budapesti vezetés beállt kampányolni az RMDSZ mellé, gondolom Szíjjártó utasítása (amelyet főnöke áldása nélkül nyilván nem adhatott volna ki) is valami ilyen célt akart szolgálni – az erdélyi magyar választói kedv felsrófolását. A Bem vagy Kossuth téri irodából nézve lehet, hogy így néz ki, de Szatmárról, Brassóból, Fogarasról, Kolozsvárról … aligha. A Székelyföldön ettől nem lesz nagyobb a tolongás december 11-én az urnák körül, ám tartok tőle, hogy az említett szórványvidékeken annál inkább.”

A szöveget a Maszol.ro-nak küldte el, de az nem hozta. Erre Székely Ervin, egykori RMDSZ–es államtitkár online petíció indított, ami három nap alatt 13 aláírót produkált. Szerintem főleg azért, mert a petíció szövege nem valami épületes, és elcsúszik azon, hogy egybemossa azt, hogy egy lap nem hoz szöveget azzal, hogy korlátozza a sajtószabadságot. A két dolog között azért jelentős a távolság. Tovább nem akarom értékelni a Maszol közlési policyját, de azt nem tudom, miért lenne rossz az, ha a mindenkori RMDSZ-vezetésnek van egy hivatalos hír- és kommunikációs felülete, és az nem okvetlenül azon fáradozik, hogy kampányfinisben az RMDSZ-t gyötörje.

De vissza Szijjártó Péter spontán nemzeti gyászára. Természetesen a hasonló kijelentések miatt nem annyira az szív, aki megkockáztatja ezeket, hanem mi, romániai magyarok. De nagyon nehéz elmagyarázni egy magyarországi politikusnak, hogy miért is nem jó ilyenkor a harsány gyász.
Elmagyarázhatnánk, hogy mi többnyire nem a történelmi sérelmeink szimbolikus idejében élünk, mint ahogy sok magyar politikus feltételezi, hanem a nagyonis gyakorlatias reális időben. Román hatóságokkal, román munkatársakkal, román szomszédokkal és, miért is ne, román barátokkal. De vajon egy magyarországi politikus kész megérteni ennek a konzisztenciáját? Ezt a típusú, némileg empatikusabb magyarázatot ragoztam volna Szijjártó Péter inspirálatlan kijelentése kapcsán, esetleg citálhattam volna Traian Băsescu kirohanását, a Jobbik viszontreakcióját, stb. De mire mentem volna ezzel az okoskodással? Nem hiszem, hogy nagyon sokra. És akkor meg minek? Abban egészen biztos vagyok, hogy Gál Mária a Maszol-ban nem közölt szövege nem visz előre semmiben, de abban is, hogy én magam sem tudok ebben a témában konstruktív szöveget összehozni.

Mert soha a büdös életben nem tudnám elmagyarázni a magyar diplomácia vezetőjének, hogy miért nem olyan egyszerű az erdélyi élet, hogy egy tetszetős diplomáciai bojkott az erdélyi magyarok és általában az erdélyi emberek hasznára legyen. Nem tudnám elmagyarázni, és le is tettem erről a szándékomról.

Aztán, tulajdonképpen véletlenül, rábukkantam Tamási Áron Ábel az országban című 1934-es regényének egyik szöveghelyére. A kamasz Ábel Kolozsvárra megy, és útközben találkozik Kerekes úrral. A történet pikantériája, hogy miután elválnak útjaik, a román karhatalmi tömlöcben találkoznak ismét. De addig is, sokat beszélgetnek. Kettejük ismerkedését küldöm a magyar diplomácia vezérének és mindazoknak, akik hajlandók legalább fontolóra venni, hogy a romániai magyar lét igazságai nem egymondatos valamik.

“Elmondta nekem, hogy három gyermeke van, s a román kormány mégis kitette a tanítói állásból, mivel az államra nem esküdött fel. Magamagától sem esküdött volna fel, mert van ő olyan magyar, hogy még Szent István alatt is élhetne; de továbbá azért sem esküdött fel, mert Kolozsvárról olyan rendeletet küldtek a magyarpárti vezetők.

– Hát most hová megy?

– Hát oda, Kolozsvárra – mondta.

– S oda mért?

– Azért, hogy megkérdezzem azokat a magyar vezetőket az eskü felől.

– Akik azt mondták, hogy ne esküdjék?

– Igen.

– Hát azok kicsodák?

– Mondom, hogy a magyarok pártjának a vezetői. Vagyis, akik a román kormányzattal szemben védenek minket. Nem akármilyen emberek, mert egy gróf ott az elnök.

– S azokat akarja megkérdezni?!

– Azokat.

Csodálkoztam az eszén, de csak ennyit mondtam:

– Hát az előbb nem azt említé, hogy azok a vezetők az eskü ellen vannak?!

– Jó–jó! – felelte Kerekes úr – de nem tudták, hogy nekem három gyermekem van! (...)

(...)

– Mire kéne esküdni? – kérdeztem.

– Arra, hogy a román királyt elismeri az ember, a román hazához hű lesz, és az állam törvényeit bétartja.

– S ezek közül maga melyiket nehezményezi? – fordultam hozzá.

– Én egyiket sem jobban, mint a másikat – mondta Kerekes úr. – Tőlem a király király lehet, s a hazához is mi a nyavalyával hűtlenkedjem?! Az állam törvényeit pedig ugyanvalóst betartom, mert nem akarok a tömlöcbe kerülni.

– Hát akkor maga eskü nélkül elismer mindent!

– Én el.

– S eskübe beletéve nem?

– Nem!

Erre én is jól megnéztem őt, szólván is melléje:

– Hát akkor maga talányos ember!

Erre Kerekes úrnak alább esett az álla, s ecetes hangon így szólt:
– Sok ilyen talányos ember van manapság, kedves öcsém. Mert azok is talányosak, akik az eskü elől átalmentek Magyarországra, s ott a mai napig még vasúti kocsikban laknak. De talányosak vagyunk mi is, akik itt maradtunk, s most kiesünk az állásainkból.

– Nem úgy gondoltam – mondtam.

– No! – lepődött meg Kerekes úr.

– Hanem úgy – folytattam –, hogy csak azok talányosak, akik itt maradtak, s mégis úgy gondolkoznak, mint maga. Mert azt ugyanis mondá az előbb, hogy eskü nélkül ugyanezt cselekszi, amit az eskü megkívánna, de esküt mégsem hajlandó tenni arra, mit eskü nélkül helyesnek ismer el.

– Úgy van! – bólintott Kerekes úr.

– Hát tiszteltetem az apját.

– Kinek az apját?!

– Ennek a gondolkozásnak az apját.

Látván, hogy erre megenyhült Kerekes úr, hozzátettem:

– Vagyis a rákot.

Ha székely volt, ezt értenie kellett, de mégis tette magát. Erre megembereltem magamat, s megmondtam neki magyarul:

– Hát hallgasson ide, tisztelt vándortárs! Én megmondom, hogy miért említettem most a rákot. Azért említettem a rákot, mert hajdanában ő is előre úszott, mint a halak. Történt azonban egyszer, hogy szorult helyzetbe került, melyből csak úgy tudott szabadulni, hogy hátrafelé úszott. Erre felkérték a halak, hogy tegyen esküt. Eltartják őt egész életében, s eresztik napfényes vízbe, csak tegyen esküt arra, hogy a jövőben mindig hátrafelé fog úszni. Erre a rák nem akart esküt tenni, pedig tudta jól, hogy nem úszhatik előre, hanem csak hátra. Így aztán elesett az ígért kedvezésektől, vagyis a tanítói állásba halakat eresztett.

Ezzel befejeztem a gyarló példabeszédet, melyet Kerekes úr könnyen a fejemre húzhatott volna. Mert ugyanis csak azt kellett volna mondania, hogy a hátrafelé úszás nem a természet rendje szerint való, minek folytán ha szükségből meg is cselekszi valaki, esküt nem lehet tenni reá.

Hanem Kerekes úr nem ezt mondotta, hanem így szólt:

– Hát te ezt a rákos bölcseletet kitől tanultad?

– Én magamtól – feleltem.

Erre elővett egy kerek zsebtükröt, a kezembe adta, s azt mondta:

– Na, nézzél bele, és pökd szembe magadat!

No, gondoltam, ha ilyen nyersen esik reám, akkor én is gyakorlom egy kicsit a szófogadást. Az arcom elé emeltem hát a tükröt, a nyálamat meggyűjtöttem, s azzal a tükröt jól bézáporoztam. Azután pedig visszaadtam neki, mondván:

– A csoda látott ilyen tükröt, amelyik egészen felfogja a pökést.

Kerekes úr a tükröt mérgében a földhöz vágta, és így szólt:

– Nemsokára téged váglak oda!”
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!