HOME JOGOK
A legnagyobb romániai magyar tabu
Kelemen Attila Ármin utolsó frissítés: 14:01 GMT +2, 2016. május 12.Az értelmiségiek az utóbbi években alig látszanak, nem kockáztatnak, nem vállalnak felelősséget, és nincsenek nagy közösségi ötleteik.
Pár nap múlva felhív egy barátom, tök jó fej, és arról beszél, hogy valahol van egy szinte jelentéktelen kis hiba, amit ki kellene javítani. Mármint, hogy én javítsam ki. Amikor ezzel az emberrel telefonon beszélek, mindig sokkal körülményesebb, mint élőben. (El fogom küldeni neki a szövegemet, hallám, magára ismer-e.) Telefonon bocsánatkérő, nagy zárójeleket tesz, és szinte csak sugallja, mi a probléma, míg személyesen sokkal spontánabb és direktebb. Ez a srác sok romániai magyar értelmiségivel dolgozik, és telefonon valószínűleg engem is oda vizualizál. Személyesen viszont jobban belő, és szinte teljesen hanyagolja a rítusokat és formulákat. Nincs kedélyes indítás, nincs olyan, mintha tanácsot szeretne kérni, nincs kvalitásaim utalásszerű, de nyomatékos méltatása. Normális emberként kezel, ami, bárhogy is nézzük, megtisztelő. Ez a barátom tudniillik annak a praktikus tudásnak a birtokosa, ami így szól: jobb, ha minden romániai magyar értelmiségivel óvatosan beszélsz, mintha tök frusztrált lenne, mert ha az (ami azért elég valószínű), félő, semmit nem érsz el nála, max akaratlanul megsérted. Vagyis: jobb, ha először magyarázkodsz, és csak utána térsz a tárgyra.
Ha antropológusi technikával játszom le az előttem zajló értelmiségi interakciókat, azt látom, ezekben fontos szerepe van a preventív kompenzálásnak. A romániai magyar értelmiségiekkel úgy kell bánni, mint a sárkánytojásból kikelt napos csibékkel.
Most kicsit álljunk meg a “frusztrált” terminus technicusnál. Nem szeretem ezt a szót. Főleg azért, mert azok használják előszeretettel mások kapcsán, akik maguk során nyilvánvalóan frusztráltak. Az erotikáról beszélni erotikus, a gasztronómiáról étvágygerjesztő, a frusztrációról frusztráló. Szóval ejtsük is a szálat.
***
És ez az egész csomag úgy jutott az eszembe, hogy olvastam Silye Lóránd Az elit csendje című, nem észrevétlen, de minden érdemi reakció nélküli szövegét. Pedig az egyik legfontosabb szöveg, ami az utóbbi időben a Transindexen megjelent. A szerzőnek elvárásai vannak. Úgy értem, nem sérelmei, hanem elvárásai. Úgy értékeli, a romániai magyar értelmiségiek nem teszik a dolgukat, vagyis nem jelölik ki a fontos témákat és nem vitatják meg azokat, és minthogy a gondolatok nem mennek körbe, lassan elvesztik viralitásukat, és elévülnek. Verdiktje szerint a vezető értelmiségiek nem biztosítják a jövőképünk alapelemeit, nem mondják ki hihetően, hogy egy közösség vagyunk, nem mérik a dolgok színvonalát, nem motiválják a teljesítményt. Nem kreálnak metaforákat, nem takarítanak a szimbólumok között. Nem, nem és nem. Ahogy ő tapintatosan fogalmaz: csöndben vannak.
***
Most gyorsan sorba veszem az álszellemes kiutakat, hátha ezzel megelőzöm, hogy megjelenjenek a lenti komment részében (kétes törekvés, tudom): (1.) az értelmiségiek csöndben vannak, mert nincsenek is, haha (2.) az értelmiségi fogalma ködös és hosszas tisztázásra szorul, (3.) a világ a vesztébe rohan, és már nincs szüksége az értelmiségi szempontokra (4.) mindennek a politika az oka, stb. Van még biztos számos további ide vágó egymondatos bölcsesség. De ne kerüljük meg a kérdést. Miért nem vállalnak az értelmiségiek felelősséget a közösségükért abban az értelemben, hogy intellektuális tétet adnak a közösségi cselekvésnek, vagyis miért nem végzik a dolgukat a szerint a munkaköri leírás szerint, amit végül is maguk alakítottak ki? Válaszom természetesen nincs, hipotézis elemeim vannak.
***
Úgy tapasztaltam, a csúcsértelmiségieket, akik a lét szakértői, keményen összezavarta a világ. Az utóbbi évek fejleményei mind a nemzetközi mind a hazai politikában, vagy a kommunikációs technológiában, vagy a média változásában, vagy a fiatalok információkezelési rutinjában méltán tette óvatossá nagyjainkat. Nem tudják, mit kezdjenek a káosznak azzal a csíkozott-csipkézet formájával, amiben leledzünk.
Akik elég őszinték önmagukhoz, már nem úgy tekintenek magukra, mint valamiféle brámánokra, akik a szent tudást birtokolják. “Az értelmiségiek közösség iránti felelőssége” panel tíz éve majd’ minden könyvbemutatón elhangzott, de mára teljesen kikopott. Nem világos, hogy a nagy felelősségüzemben ki szolgáltat kinek, és mit.
Ne tévesszen meg bennünket az, ha valaki néhány mondatban képes helyretenni olyan témákat, mint migráció, tanügyi válság, politikai képviselet, fogyasztói ökológiai, stb. Akinek ezekről a témákról pár tetszetős mondata van csupán, vagy nem értelmiségi, vagy pusztán “kommunikál”. A szent könyvek tekercsei a Facebookon bontják hengereiket. Nem mellékesen megjelentek a piacon a népszerűen tudományos ismeretterjesztő álértelmiségiek is. Mi, médiások, szeretjük őket, mert az emberek szeretik őket. Ezeknek a többségükben nagyon felszínes szakembereknek a sikere, úgy sejtem, még jobban elbizonytalanítja azokat, akiknek mások a szabványai.
Összefoglalva: most már nem egyszerűen izgi értékválság van, nem pusztán az egzotikus értékrelativizmus áll fenn, nem a szexi dekadenciajárvány szedi csapzott áldozatait, és nem pusztán a többszörösen post-valami szaporítja a szellemtudomány kartotékait. Azt látjuk, hogy a perszonalizálható értékkonfigurátorok is bedöglöttek. Most jobban és pompázatosabban vagy egyedül, mint valaha. Ráadásul az is evidencia, hogy a pozitív és nagyon szakszerű tudás ciklusa is jelentősen lerövidült. Magyar egyetemeink soha nem voltak különösebben jók a gyakorlati, piacilag értékes tudás bevitelében, és ez strukturálisan legalábbis az utóbbi években sem javult. A beiskolázási kényszer miatt jelentősen felhígult egyetemeken pedig soha nem volt ekkora szakadék tanár és diák között, mint éppen most.
A 90-es években, és ezt tanúsítom, megtehette egy tanár, hogy a 80-as évek irodalma alapján tanít, és nem is röhögtük ki igazán, ma viszont azt kell megtapasztalnia, hogy a tanár már azt sem tudja relevánsan tanítani a fiataloknak, amin még meg sem száradt a monitorpixel. Ez persze nem csak nálunk van így, de nagyobb és erősebb, könnyebben és gyorsabban kérdező közösségek inkább képesek újrarajzolni a tudás nagykönyvének szépiás ábráit, mint mi, akik, lásd székely bácsi a szöveg elejéről: előbb mindig csak magyarázkodunk.
***
Nem tudom, hogy a nehéz időkre való hivatkozás mennyire mentheti fel az értelmiségieket tradicionális kötelességük hanyagolásában. Ez vajon úgy működik-e, hogy persze, szívesen vállalod a felelősséget, amíg könnyű, aztán inkább nem? Azt viszont tudni vélem, hogy a vezető értelmiségiek napi rutinja többnyire elközösségtelenedett. A köztérben kevesebb a jól megírt szöveg, és a jó szövegek is többnyire megállnak egy biztonságos népszerű absztrakciós szinten. Ezek a szövegek pedig elsüllyednek, mert nem generálnak újakat. Amire reakció van, az többnyire a személyes érintettség jogán történik. A színvonal alig láthatóan, de évről évre gyengül. Nem csak kevesebb közösségi relevanciájú gondolatot gyártunk, de erős a gyanúm, hogy egyre kevesebbet fogyasztanak is. Színvonalas tartalmat (hadd ne kelljen most elmagyarázzam, mit értek ezen) egyre nehezebb előállítani és egyre drágább is, miközben komoly fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy van-e hosszútávú közösségi értelme befektetni ezekbe a tartalmakba. Cáfolat welcome!
***
Silye Lóránd leltára nem teljes. A közviták intézményéről való nagyvonalú lemondás mellett további komoly mulasztásai is vannak vezető értelmiségieinknek. Mondok párat. Az utóbbi 25 évben nem sikerült csúcsértelmiségi szinten sem előrelépni a román-magyar viszony átmodellezésében, és emiatt az interetnikus hangulat teljesen kiszolgáltatott a budapesti vagy bukaresti politikai establishment (és titkosszolgálatok) hormonális helyzetének. Vagy: nagyon károsnak tartom azt is, hogy a vezető értelmiségiek is abban a primitív politikus-ellenes hangulatban sodródnak, amiben például taxisofőrjeink legkiválóbbjai is. Az árnyalatok nélküli politikusgyűlölet veszélyes játék, mert az a közösség, amely morálisan egyedül hagyja a politikusait (lásd például a Nagy Zsolt, Markó Attila, Varga Gábor ügyeket) egyszer csak olyan politikusokat kezd termelni, akikre végképp nem számíthat.
***
Az értelmiségieinket nem tudjuk leváltani. Persze vannak hadvezérek, diktátorok és popsztárok, akik pár év alatt eltüntetnek társadalmi osztályokat és mintegy kinevezik azokat, akik pótolhatják a hiányt. Nekünk ilyen erős felszámolóink nincsenek. Maradunk az értelmiségieinkkel, akiknek a maguk során nem könnyű. De semmi értelme a magyarázkodásnak: az utóbbi években alig látszanak, nem kockáztatnak, nem vállalnak felelősséget, és nincsenek nagy közösségi ötleteik. És ez a maga során a legnagyobb romániai magyar tabu.
Illusztráció: részlet Mark Tansey festményéből
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!