2017. október 18. szerdaLukács
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
kelemen.transindex.ro

HOME JOGOK

Machiavelli és az autonómia

utolsó frissítés: 16:28 GMT +2, 2015. július 21.

Van egy tabu, ami nem jelent meg az eddigi tabulistánkon, viszont ott van a firenzei tanácsadó művében.

Nemrég hozta a Transindex idei tabulistáját. Ebben 11 újságíró mondja el nekünk, hogy szerinte melyek a mi nagy tabuink. Ezeket az asszerciókat összegezve tettük közzé. Ugyanezt a felmérést bő egy évtizede is megcsináltuk. A listának akkor is, ma is bizonyos utóélete kerekedett, az emberek egymásnak küldözgették, sajtóanyagok készültek belőle, talán kisebb vitákat is gerjesztett, stb.


Az idei lista, néhány pozitív tanulsága ellenére, három okból is csalódást okozott. Az egyik, hogy nagyjából ugyanolyan, mint a korábbi, vagyis vagy semmi nem változik, vagy már egyenesen tabukliséink lettek.

A másik, hogy ostobán politikus/politikumellenes. Véleményem szerint semmi sem banálisabb már, mint a politikusok anyagi helyzetét piszkálni, semmi sem banálisabb már, mint egykori minisztereket börtönbe zárni, viselt dolgokat teregetni. Aki szerint ez ma tabu, valószínűleg nem sokat ért abból, ami meghatározza az utóbbi pár évet. Vannak, akik a politikusok melletti szolidaritási akciókat bírálják, ami szerintem már súlyos lényegvakság. Összegezve: a tabu nem a politikusok anyagi helyzete. Talán inkább az, hogy ezek a korrupcióellenes erődemonstrációk hogyan történnek, és miért történnek. A nagy tabu pont a korrupcióellenes harc cél- és eszköztára. Biztonságosabb és több elismeréssel is jár, ha egy romániai magyar újságíró a politikusok kiváltságait sérelmezi, és nem a három betűs inkvizíciós intézményeket bírálja. Tabuklisésedés, politikus-para ide vagy oda, nem ez a legnagyobb problémám a kialakult listával, hanem az, hogy a listáról hiányzik a nagy tabu. A legnagyobb tabu. Ami annyira sikeresen álcázza magát, hogy hipnotikus kegyeleti állapotban tarja újságíró kollégáimat. De erről kicsit később, előbb Machiavelli.

Machiavelli különféle – hibásan, vagy részben hibásan neki tulajdonított – sátáni aforizmáival maradt a köztudatban. A fejedelem című, szélsőségesen józan politikai management kézikönyve pont azzal sokkol, hogy még naivan és szinte jóindulattal fogalmazza meg azt, ami a modern corporate világ csúcsragadozóinak cselekvéskultúrájában már ösztönös és magától értetődő. Machiavelli esetében hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez az ember a maga nemében hazafi volt, például szerinte semmilyen védelmet nem nyújtanak Firenze számára a minden elkötelezettség nélküli zsoldos hadseregek, és katonai reformot sürgetett. De nem ez az, ami miatt fontosnak tarom a jó öreg tanácsadó nevét szóba hozni. Hanem egy metaforája miatt.

A fejedelemnek – és bizonyos értelemben a népnek is – rendelkeznie kell valamivel, ami egyféle érték minden érték felett. Ami koherenciát ad tetteinek, de gyors adaptációs ösztönt is, ha arra van szükség. Ami kondiban tart. Ez a virtú. A vírtú összetevője egyféle méltóság, akár egyféle szép- és arányérzet is, de sok minden más is. Akár ambivalens tulajdonságokat is összegezhet, de a legfőbb jellemzője, hogy cselekvő. A virtú egy olyan fantasztikus kompozit, ami a vezetőt és népét über-életképes kondiban tartja. A virtú az, amitől tudsz élni a lehetőségekkel és adaptálódni, ha a lehetőségek Fortunája elkerül. A virtúnak nincs vegyértéke, Machiavelli is óvatos, amikor a virtúról beszél. De abból, amit a bölcs politikai tanácsadó mond, nyilvánvaló, hogy a fejedelem és népe nem szarakodik hülyeségekkel, nem magyarázza meg, hogy miért nem lehet, és nem retteg a kudarcoktól. És: szeret élni, mert elképzelni nem tudja, milyen lehet nem szeretni élni.

És most vissza a romániai magyar tabutárhoz. Hogy áll most a romániai magyar virtú az akár 11 évvel ezelőttihez képest? Hogy állunk általában a teljesítménnyel? Hogy állunk a minőséggel? Vajon a politikai lehetőségeink önmegvalósítási korlátaink is egyben, mint ahogy az újságírók nagy része remélni szereti? Nem inkább az van, hogy már nem tudunk élni a nyilvánvaló lehetőségeinkkel sem?

Annak idején, 1991-ben, Machiavelli könyve nagyon rossz minőségű barna papíron jelent meg nálunk, a Téka sorozatban. Rossz megfogni, alig olvasható. A logika az lehetett, inkább jelenjen meg sok minden gyenge hordozón, de legalább kaphassa kézbe a tanult világ. Létezik még ez, mármint a nyugtalan felelősségérzet, hogy a romániai magyar elit kapjon meg mindent, ami szellemi gyarapodásához szükséges? Vajon Horváth Andor, aki a Téka sorozatot szerkesztette, és többek között ezt a Machiavelli kötetet csinálta, gondol-e arra most, hogy az értelmiségi dolga, hogy atmoszféraként óvja a virágzó romániai magyar bolygót? Hát, nem hiszem. Mert nem hiszem, hogy józan ember gondolhat hasonlóra anélkül, hogy kicsit nevetségessé váljon önmaga előtt.

Mert már nem éri meg a minőségbe fektetni. Trükközni, az éri meg. Keresni egy biztonságos szerepet, pár biztonságos gondolatot és egy kis közösséget, amely kibúvót biztosít tagjainak, az éri meg. És ez a legnagyobb romániai magyar tabu: hogy már nem éri meg minőséget gyártani, mert sok munka, sok pénz, sok frusztrációt szabadít fel, akár buta támadásokat provokál, és kevés közösségi elégtételt nyújt. Lehet kicsit jó, lehet nagyon szórakoztató, de alapjában véve már nem éri meg. És ez nem (csak) politikai fejlemény.

Hogy megfordítható-e a “nem éri meg” trend? Valószínűleg igen, de előtte el kell jutnunk magáig a kérdésig. Klisévé kell tenni ezt a szerintem meghatározó tabunkat. És innen válik a kérdés politikaivá is. Mert ez az a pont, ahol a politizálást meg lehet tisztítani a fétisektől – és igen, a régiek paródiáiként működő fiataloktól, azoktól a bénító érdekcsoportoktól is, amelyek Szatmártól Marosvásárhelyig ügyeltek arra, hogy még a szótárból is eltűnjön a cselekvés meghatározása.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!